„A TILTOTT OKTATÁS”

 

 

 

 

 

 

 

A tizenegyedik tételben tehát, így ír a filozófus következtetése végére, vagyis, hogy filozófusnak nem csak értenie kell a valóságot, de azt át is kell alakítania.

A média, a könyvek ezrei, az összes politikai beszéd, nemzetközi szervezetek, szakemberek, filozófusok és webóldalok mind egyetértenek, hogy az oktatás fontos.

Az emberek képzésekbe, módszertani javításokba és kutatásokba fektetik pénzüket, könyveket, netbookokat, elektronikus táblákat vesznek.

Tanfolyamokat tartanak, fizetést emelnek de leginkább mostanság jellemző,hogy éppen fizetéseket csökkentenek, és persze rendszeresen külföldi példákat utánoznak.

Mindezt persze úgymond azért, hogy oktatási színvonalat emelhessenek.

Mindez persze nem akadály, hogy annyiféle oktatás létezzen, mind amennyi társadalmi jelenség létezik.

Azt állítják, hogy: Felzárkóztató iskolák a szegényeknek..„ez nem egészen így van”,-üzleti iskolák, dolgozók iskolái, szakemberek iskolái, középosztály iskolái,„ami megint nem létezik”,állami és magániskolák, gazdagak-iskolái „ez inkább jellemző a kiváltságosokra”,-az elit iskolái „ez a legjellemzőbb ma már”.

Állítólag többségük célja, hogy befogadja és megtartsa a lehető legtöbb diákot, mások pedig arra törekszenek, hogy a munkások különböző szintjeit hozzák létre, és csak igen kevesen kötelezik el magukat arra, hogy minőségi oktatást hozzanak létre, illetve minőségi iskolákká mellett.

A különbségeinket túl mindegyik egy közös iskolai eszménykép kép felé igyekszik.

Élethalál kérdés: Mennyire segít bennünket ez az eszményi iskola egyéni és közösségi fejlődésünkben?

Élethalál kérdés: Valóban az emberek életszínvonala és a közösség, a társadalom helyzetének jobbítása a célja, ennek jelenlegi ismert oktatási mintának?

Létezik egyáltalán olyan iskola, amelyik ezt eléri? Létrehoztok-e egyáltalán ezen elvek mentén oktatási rendszereket?

Mindezen kérdések egy ajtót nyittatok meg egy olyan világra, amely legtöbbünk számára ismeretlen.

Ez a intézményesített rendszerbe skatulyázott oktatás életünk filmje, amit előre megírtok nekünk, feltehetően egy végtelen folyamat része, egy kérdés amelyikre valószínűleg még nem létezik válasz.

Vagy még is? A MIÉP-nek elsődleges dolga a pénzügyeket rendbe tenni, másodszor pedig az oktatást.

Igen az oktatást kell radikálison megújítani. A programunk füzetekéiben, erről bővebben olvashatnak a 30-31 pontban de ezt még bővíteni lehet.

A tanulás és oktatás valódi természete utáni kutatás rámutat az elkövetett hibáinkra. Vagyis az elmúlt 100 év…politikusaink által elkövetett hibáikra, de legalábbis elsősorban az ötletekre, amelyek további kutatásokra és tanulásra ösztönöznek.

Álljon itt egy rövid példa jelenet.

• Gondolom, amit Kati akar, amit az igazgató akar, az egy egyszerű egyetértés, egy megegyezés arról, hogy mit fogtok mondani.

  Ez egy iskolai előadás, és az iskolának tudnia kell mi fog elhangzani.

  Persze persze.

  Nos, Janos, hogyan döntöttek?

  Hát, azt javasoltam, hogy gyakorlásképpen a diákok írjanak egy esszét, ahol bemutatják, szerintük ennyi év iskolai tanulásnak mi a végeredménye. Ennyi.

• „Nagyon kevés igazán fontos dolog történik az iskolában.”

• „Megtanítják, hogyan maradjuk távol egymástól és hogyan versenyezzünk.”

• „A tanárok és a szülők nem hallgatnak ránk.”

• „Ezért mondjuk azt, hogy ami elég, az elég.”

  „AZ OKTATÁS TILTOTT.”

Figyelem: „Ha különböző eredményeket kerestek, ne ismételgessétek ugyanazt újra meg újra.

A diákok nem tanulnak meg rendesen olvasni 12 év után, nem tanulnak meg matematikai műveleteket,…nem hát,..nagyon keveset, vagyis inkább nem minőségi oktatásban részesülnek, tanulnak….

Kérdés ezután az, hogy: mi az, amitől a diák megbukik az iskolában?

Hidd el, meggyőző bizonyítékok léteznek arra, hogy nem a diák az, aki megbukik, hanem a rendszer van rosszul kitalálva.

Tény, hogy manapság a használatos oktatási reformok, rosszul közelítik meg a problémát.

Az oktatási rendszer gyorson ki akarja javítani azt, amiről azt hiszi, amiről azt gondolja rossz, hogy gondot okoz az iskolában.

A probléma a paradigmatikus felfogásban van.

Az általános és középiskolák nem egyebek, mint az unalom központja.

A helyzet Magyarországon semmit nem javult FIDESZ kormányzása alatt sem, sőt inkább bonyolultabb mintsem jobb.

Sokszor megkérek embereket nem csak a környezetemben, de az ország egészében is, hogy mondják el, véleményüket arról, hogy szerintük mi az, amit meg kellene változtatni.

És ez a tanár, vagy az a tanár… maga, a táblánál, amint órát ad, nos…….a 21.ik században egyszerűen semmi értelme.

Ez egy statikus tárgy, amiben nincs semmi mozgás mondják egyes diákok de szülők is. Egy tárgy amelyik csupán szavakat használ.

Én vagyok a felnőtt szól a tanár, én vagyok az, aki nektek ezt az információt átadja.

Tetszik, nem tetszik, így kell ezt megtanulni.

Azért mert: Ti vagytok a gyerekek. Most pedig csend legyen és csináljátok, amit mondok.

Csend!

Maradjatok csendben! Sohasem tudtok semmit!

Az oktatás elavult. Nem keresnek, úgymond, semmilyen fejlődést a tantervben előírt rendszeren kívül.

Túlságosan lekötik őket a tárgyhoz kötöd fogalmak.

Akik nem tanulnak meg írni és olvasni, azok műveletlenek. Mert a jelenlegi oktatási rendszer csak az oktatási munkával járó egyes részeire „adminisztratív területek sokkal több figyelmet kap”fókuszál, vagyis az oktatásra úgy, mint egy munka folyamatra…de nem a fejlődésre.

Manapság a tudás elfogult, mert a szemléletünk is elfogult. A politikai rendszer hozzáállása is, olyan elfogult. Azt mondják, hogy a mai iskolákban a tanulás megelőző jellegű, kötelező, muszáj.

„Tanárnő kérem, ez mi, vagy az mire jó?”,mire a tanár: Hát, lehet, hogy egy nap majd szükséged lesz rá!

Vannak ahol rájöttek, hogy az ilyen fajta tudás nem tartós, nem hosszú távú, legalábbis hosszútávban nem jó.

Manapság nagyon gyorsan változnak a követendő minták.

A tudás folyamatosan változik, de nem változnak az oktatási rendszer tanításának módszerei.

Az oktatási rendszereink nem tartanak lépest egyebek mellett a tudással, amit igényelne a jelen századunk és amit ehhez képest kellene fejleszteni abban az ütemben ahogy a tudás megköveteli.

És itt van a probléma gyökere.

Nem tekinthetünk többé az oktatásra, úgy mind kötelező jellegű automatizált rendszerre és egységesítve azt, hanem a képességekhez, a tudáshoz igazítottan volna helyes radikálisan megváltoztatni.

A tanárképző intézetek és egyetemek, mindig is azt állították, hogy a cél mérhető és megfigyelhető.

Így hát el kezdtek keresni egy módszert, amivel ezeket a célokat lemérhetik.

Végül ezek lettek a „jegyek”. Mintegy, hogy ötösnek vagy mosolygós arcocskának hívják őket, a lényeg mögöttük mindig ugyanaz, az összehasonlítás.

Hogy összehasonlítsanak egyéneket, a tanulási folyamataikat egy szabványosított skálán, ami megméri….mit is?

Én azt gondolom, hogy minden egyén különleges a maga-nemében. Tudom, hogy nincs két egyforma ember, két egyforma személy.

De a rendszer mindig egy számot keres, ami majd meghatározza….még azt is, hogy milyen ember vagy.

Valójában ha tanár volnék, azt mondanám:, így ellentéteket teremtek az észlelés szintjén. „Nézzük csak, ki csinálja ezt először….Ennek az lesz a vége, hogy győztesek és vesztessek lesznek. És valahányszor lesz egy vesztes, valaki mindig rosszul fogja magát érezni.

Ez egyértelmű.

A versengést a mai rendszer nem győzi elég korán el kezdeni. A gyerekeinket pedig lelkesen biztatják, hogy versenyezzenek egymással. A legjobb diákok elismerést és jutalmat kapnak, még mások kellemetlenül érezhetik magukat, sőt, aki pedig nem teljesít jól a vizsgákon szidást kap, vagy sok esetben egyszerűen csak semmibe veszik.

Mindenki a békéről a szeretettről beszél, de valahogy senki nem tanítja ezt. Az embereket már ici pici korában versengésre nevelik, és a versengés az első-lépés a háború felé.

Elméletileg az összes oktatási törvény, beható társadalmi fejlesztési célokról beszél, emberi értékekről, együttműködésről, közösségről, együttérzésről, egyenlőségről, szabadságról, békéről, sok szép szót felhasználva.

De az igazság az, hogy a rendszer alapvető szerkezete, ennek pontosan az ellenkezőire biztat….

Versengés, individualizmus, megkülönböztetés, szabályozás, érzelmi erőszak, anyagiasság.

Bármely ötlet, ami a fenti gondolatokból ered összeegyezhetetlen, azzal, amit a rendszer fenntart.

Bár az oktatási rendszer elméleteket alkot és megtárgyalja az erkölcsi elveket és értékeket, azokat tárgyi dologként kezeli.

Ha én ebben a darabjaira tört rendszerben élek, ahol a feladatom történelem oktatása, meg fogom nézni, az adott egyén mennyit tud a történelemről, mint tárgyról, miután elmondtam neki minden fontosat róla és elolvastattam vele egy történelem könyvet. Ezek után végeztem vele, nemde így működik ma az oktatás?. Semmi egyéb teendőm nincs vele kapcsolatban mondaná egy tanár. Nem érdekel, szenved -e, vagy jó családból való-e, gazdag vagy pedig szegény-e.

A hagyományos tanár számára a legegyszerűbb feladat ugyanazt ismételgetni, amit az utóbbi években is ismételgetett.

Egész életedben középszerű akarsz lenni? Vagy amit használat közben felszedett. Már nem vagy alsó tagozatos.

 

Tehát, a taníts egy szimbolikus ismétlési folyamata válik. Egy mukkanást sem akarok hallani rikkant oda a tanár!

Manapság a gyerekek döntő többsége azt mondja: A fenébe! Hétfő van, és ismét mehetek vissza az iskolába!

És nem ez a legrosszabb, hanem az, hogy a tanárok többsége is ugyan ezt mondja, már megint hétfő van?.

Úgy hiszem, a mai tanárok egy rendszer eredményei.

Egy tanár nem annak születik, és nem azért lesz tanár, hogy jó vagy rossz legyen. Egyszerűen, azzá válik akivé az állam teszi.

Ebből elég!

Neked ma nincsen szünet!

Na ne!

Ne kezd az „Otthoni problémák” kifogásokkal!

 

Hogyan tudhatja egy tanár ezeknek a gyerekeknek az érzelmeit formálni, ha a tanárképzőn soha senki nem említett érzelmeket?

Ha nem fejezed be a beszélgetést, el leszel ültetve!

 

Én nem akarom, hogy a gyermekem az idejét pocsékolja az iskolában, és nem akarom, hogy gondjai legyenek.

Manapság egy 8 éves gyerek több időt tölt az iskolában, mint egy egyetemista az előadóban.

Ennek semmi értelme, nincs ennyi tanulni való az iskolában. „És akkor az iskola még csak a tanulásra sem jó!”

Ez egy hatalmos napközi, vagy ahogy én hívom, egy óriási gyerekparkoló.

Úgy gondolom, az iskolák börtönök, szerintem szörnyűek. „MIND A TANÁROKNAK MINT PEDIG A GYEREKEKNEK” Gondolj bele, be kell zárnod a gyerekeket, és őrizned kell őket nehogy megszökjenek igaz?.

Így aztán gyermekeink zárkózottak lesznek, még nagyobb falakat építünk. A falakat építhetjük téglából, vagy fából ez mindegy, a lényeg, hogy elválasztanak, elszigetelnék.

Azt akarom, hogy az iskola a személyes fejlődésnek színtere,és nem valami hely, ahol jövőbeli iskolába kerülésre képezik ki, ahonnan majd mehet egyetemre utána meg egy munkahelyre.

És utána merre?

Persze sokkal könnyebb azt mondani: „Most….csend legyen, most nyissátok ki a füzeteket….most vegyétek elő a piros ceruzát”

,Ez kutya iskola, nem pedig oktatás. Zombikat gyártanak, rabszolgákat teremtenek.

Lásd az alábbi példát:

– Igen, hát a diákok igazából úgy gondolják, hogy az előadás alatt felolvassák ezt a fogalmozást. De ez csak vázlat.

-Haha, ez nem vázlat, Ezt pontosan így fogjuk felolvasni.

– Nem, nem, nem János, ebben agresszív szavak vannak.

– Nem támadhatsz meg minket így minden alap nélkül.

– Ha ezt támadásnak veszi, annak biztos jó oka van.

– Na várjál csak!

• Kati, csupán annyit tettünk,hogy a tanár adott feladatot megcsináltuk.

• .Ezért mondom, ez csak vázlat. Finomítani fogunk rajta.

• Nem fogunk finomítani rajta, így fogjuk felolvasni, ahogy most van is kész.

• Mártin!

– Nem fogjuk finomítani.

• Nem!

• János, ez nagyfokú tiszteletlenség, úgy ahogy van.

• Elnézést! Elfelejtettem, hogy a véleményem megfogalmazása egyenlő a tiszteletlenséggel.

„Az erőltetett beiskolázás problémájának megértése egy kellemetlen tényből ered: Hogy az emberi szemszögből káros hatása, teljesen elfogadható a rendszer magalkatóinak szemszögéből. Kevesen tudják, de az oktatás, amelyik ingyenes is kötelező a történelem során alakult ki. Előtte nem létezett. A régi időkben, az oktatás nagyon más volt a maihoz képest. Az ókori Athénban, például, nem voltok iskolák. Plató első akadémiái a gondolkodás, a beszélgetés, és a szabad kísérletezés helyszínei voltok.

A kötelező oktatás pedig a rabszolgáknak volt kitalálva és számukra volt fenntartva.

Másrészről ,a szomszédos Spártában az oktatás inkább egy katonai gyakorlatra emlékeztetett.

Az állam pedig megszabadult azoktól, akik nem érték el a kívánt szinteket. Kötelező órák voltak, kegyetlen büntetések, és viselkedési minták fájdalom és szenvedés árán. És ha jobban és többet kutatunk, akkor megtudjuk, hogy a régi időkben, a messze múltban az oktatási rendszer inkább a Katolikus Egyház kezében volt, legalábbis a nyugati keresztények világában. És csak a 18.ik században, az úgynevezett, a felvilágiasít zsarnokság idején, „erről talán hallottatok az iskolában”, alakult ki a mai oktatás fogalma…..nyilvános, ingyenes, és kötelező.

A ma ismert iskola rendszer a 18.század végén, és a 19.század elején alakult ki Poroszországban. Annak érdekében, hogy a francia forradalomhoz hasonló felkeléseket megakadályozzák, az uralkodók egy kis „felvilágosodást” vezettek be, hogy kielégítsék a népet, de az igazi cél, az volt, hogy fenntartsák az abszolutizmust. A porosz iskola alapja a társadalmi osztályok és kasztok erőteljes szétválasztása volt.

A szerkezete, a spártai modell folytatójaként, fegyelmet, engedelmességet, és egy tekintélyelvű rezsimet támogatott. Mit kerestek ezek a művelt despoták? Fejet hajtó, engedelmes embereket, akiket ki lehet képezni azokra a háborúkra, amik akkoriban robbantok ki frissen alakult nemzetek között.

Oroszországban Nagy Katalin cárnő például francia tudósokat hozatott, hogy a rendszert összerakják neki. Diderot, az egyik leghíresebb, ott volt és segített neki az oktatási csomag összeállításában . Igen, nem állampolgárokat akart, hanem….az államnak engedelmes alattvalókat. Az új, sikeres oktatási modell híre gyorsan elterjedt, és éveken belül amerikai és európai oktatók, utaztok Poroszországba továbbképzésekre. Ahogy teltek az évek, a rendszer nemzetközivé lett.

Sok országban bevezette ezt az oktatási rendszert, melyet mindenki számára elérhetővé tett. Az egyenlőség zászlója alatt a rendszer lényege a despotizmus marad, ahol a cél egy elit réteg létrehozása a társadalmi osztályok megosztása révén. Így született meg a közoktatás. Figyeljünk arra, mit mondott Napóleon, minden uralkodó esküdt ellensége, egy kicsit később. Szóval azt mondta, kertelés nélkül:„Teremteni akarok, egy oktatási rendszert, amely majd irányítja a francia nép gondolkodását”.

Érted?

Ö minden-bizonnyal értette! És ez mind a mai napig tart, akár tudunk róla, akár nem.

Az iskolák egy optimista világban születtek, amelyet egy ipari gazdaság kormányzott, tehát a rendszer megpróbálja a lehető legtöbb látható eredményt elérni, a lehető legkevesebb erőfeszítéssel és költséggel, miközben tudományos képletekkel és általános törvényszerűséggel magyarázza jogosultságát.

Az iskola a munkások igényeire, egy tökéletes válasz volt, és a 19 század nagy ipari mágnásai voltak, akik a kötelező oktatást pénzelték az alapítványaikon keresztül. Mit csináljak ezeknek az embereknek a gyerekeivel, hogy azok dolgozni tudjanak?

Hogyan tanítsuk meg őket olvasni, hogyan teremtsünk intelligens munkást? Az oktatás ma is ugyan az: a hasznos munkások gyártásának módja, és egy ügyes eszköz annak biztosítására, hogy a kultúra mindig ismétlődő és egységes marad.

Ami egyben tartósítja a társadalom mostani szerkezetét. Az iskolákat viselkedésirányítási kutatásokkal, társadalmi utópisztikus javaslatokkal és faji felsőrendűségi elméletekkel erősítették meg. Nem meglepő, hogy azok az országok, akik először vezették be a porosz, vagy ahhoz hasonló rendszereket előbb-utóbb a szélsőséges idegengyűlölet és a nacionalizmus melegágyaivá lettek. Az ipari gyártósor egy tökéletes példája lett az oktatásnak.

A gyermek oktatása olyanná lett, mint a tömegtermelés: bizonyos jellegzetes állomásokat igényelt egy specifikus sorrendben, vagyis kor szerinti kategóriákat látott el osztályzatokkal. Az egyes állomások egy bizonyos elgondolás szerint működtek, melyek tartalma biztosította a szakemberek, által gondosan előkészített sikert. Más szóval a tanár a felelős azért, hogy egy sor előírt tárgyat tanítson, egy maghatározat korcsoportnak csak azért, mert valakik így döntöttek.

Az oktatást tehát nem a biológusok találták ki …és meglepő de nem is az oktatók maguk, hanem a bürokraták és a köztisztség-viselők, azok, akik soha nem tanítottak. Az egész oktatási láncban egyetlen ember felel a folyamat egy kis részéért, amely eléggé kicsi ahhoz, megismerje a teljes rendszer vagy az abban szereplő embereket…Egy tanár évente, tárgyanként minden 30 vagy 40 diákra eljut addig a pontig, ahol a teljes folyamat tisztán mechanikus lesz. Az oktatás, ahogy ma létezik, egy adminisztratív feladat. A diákok megérkeznek az iskolába, a tanárok megtartják az órát, a diákok hozza mennek, a tanárok is hozza mennek, majd a következő napon minden kezdődik elölről. Az állami iskola tanára egy tisztviselő, akinek a főnöke azt mondja: „Ezt kell tanítanod, ezt is ezt, ilyen módon”. Azért, mert túl sok gyereknek kell ugyanazt elismételnie a túldolgoztatott tanárnak, akiknek nagyon kevés ideje marad a diákra figyelni.

Tehát mindig csak egy csoportnak fog beszélni, mert egyértelmű ha van 30 diák, nem várható el, hogy mind a 30 ugyanazt akarja ugyanabban az időben. A gyárakban, a gyártósor, amely az un. Taylorizmus alatt bukkant fel, az iparban is hasznos lett, valamint az iskolákban és egyes távol-keleti országok hadseregeiben.

Néhány évtizede még az iskolák egy kicsit kaszárnyákhoz vagy az elmegyógyintézetekhez hasonlíttatok, ahol még a szüneteket is egy személytelen csengő, nem egy ember jelzi, és amely arra utasítja a gyerekeket, hogy egyetlen bizonyos csempedarabakon álljanak, egy bizonyos fej mögött, testmagasság szerinti sorrendben.

Az elmúlt évszázadok alatt úgy építettük iskoláinkat, mintha gyárak, vagy börtönök lennének, előnyben részesítve a társadalmi rendszabályok iránti engedelmességet. Az iskolákat engedelmes és hatékony fogyasztók előállítására alakították ki, ahol az emberekből előbb-utóbb számok, osztályzatok, és statisztikák lesznek. A rendszer elvárásai és nyomása eredményeképpen mindenki elveszíti emberi mivoltát, mert ez már túlmutat a tanárokon, igazgatókan, vagy az állami ellenőrökön. Úgy kezelik az iskolákat, mint egységes csoportokat, egységes elképzelésekkel, egységes eredmények várhatóak.

Mindannyiunknak ugyan azt kell tudnia, annak ellenére, hogy mi, felnőttek nem tudjuk ugyanazt. Az iskolán belül mindenkinek ugyan azt kell csinálnia, ugyan olyan jól. Így tehát az iskolák képtelenek az egyénnyi szükségletek kielégítésire, mert az iskolák kiképeznek, mivel igazából kiképzőközpontok. Aki nem tanul, hátramarad. Ennyi.

Ez arra utal, hogy az oktatási rendszer egyben egy társadalmi kizáró rendszer: kiválasztja azokat az embertípusokat, akik majd egyetemre jutnak, hogy aztán majd az elit részeivé váljanak, az elité, amely a vállalatokat és a termelést, a gazdasági és kommunikációs rendszereket irányítja.

A másik típusú ember, akinek az iskola nem eléggé megfelelő, akinek a jövője a kevésbé biztos megélhetés, mert nincs meg az ahhoz szükséges képzettségük.

A rendszer, az államok egyáltalán nem aggodnak emiatt, mert nem érdekli őket, az emberi lény, az egyén. És ebben a rendszerben bármely oktatást, amilyenek más a célja, be kell tiltani.

Az igazság az, hogy a porosz iskola lényege, mélyen beleágyazódott az iskolai rendszerünkbe.

Egyesített tesztek, kor szerinti csoportosítás, kötelező órák, a valóságtól elrugaszkodott tantervek, a megfelelőségi rendszerek, a tanárokra és diákokra nehezedő nyomás, a jutalom-büntetés, rendszere, szigorú órarendek.

Mindezek a mai napig részei a 21. század iskoláinknak. Mitől lesz jó az oktatás?

Rávenni a legjobb gyereket, hogy minőségi osztályzatokat kapjanak?

Gyermekeknek érdektelen eszközöket és ötleteket adni nekik, hogy mások által adat akadályokat leküzdhessék?

Nem de az volna helyén való, hogy az oktatás jó életminőséget jó élet minőséget érjünk el a segítségével?

Egy pillanatra felejtsünk el mindent, amit az oktatásról tudunk, ahogy azt értelmezzük, és mindent, amire azt mondták, hogy az életben meg kell tanulnia és a gyermekeinknek megtanítani.

Kezdjünk el helyette mindent megfigyelni, megvizsgálni, úgy mintha előtte soha nem láttuk volna. Más szóval minden tettet, minden hozzáállást, vagy szokást. Tehát, ha nem úgy csinálnánk, mind ahogy egyébként csináljuk, csak azért, mert mindig így tettük.

Kérdés: van-e ötletünk arra, hogy hogyan kellene másképpen tenni?

Igaz?

Ez olyan, mintha megráznánk a fejünket és azt mondanánk: Jól van, kezdjük újra. Igen kezdjük újra!

Példa:

• Lássuk csak. Meg kell értened, hogy az általad írt szöveg sok embert felháboríthat.

• – Rendben, de ha így érzünk és azt így írjuk le, miért nem olvashatnánk azt így fel?

• Ezek a mi szavaink, a mi gondolataink, mi ebben a gond?

• Vállaljuk a felelősséget azért, amit írtunk!

• Nem, nem,nem.

• Várj, várj, várj.

• Várj kicsit János, ismerlek.

Téged ebben az iskolában, minden felbosszant, és felbosszantalak, a tanárak úgyszintén felbosszantanak.

Tanár:- Szóval, ismerlek jól.

– Nem tanár úr, egyáltalán nem ismer.

– János. De ismerlek.

– Diák. Nem nem ismer.

Szóval, ne kövess „ezt a tanár mondja”, hanem a tanár kövesse a gyermeket.

Tehát, nem tanárakra, hanem tanítókra van szükség. Érted már? Ezt könnyű elérni. Ami pedig nehéz, az a személy rendes fejlődését elősegíteni. Ha pedig ezt el akarom érni, ismernem kell az emberekben rejlő személyt. Érted már?

Mik a képességei?

Milyen korban jönnek elő ezek a képességek?

De, nem halad a gyerekekkel, nem figyeli. Szóval, nem ismeri igazán a gyerekeket, az egyes gyereket,.

Helyette ismer egy csomó elméletet. Így tehát olyan, mint egy felnőtt, aki csak azt tudja, mit kéne a gyerekeknek tennie, de a valóságot illetően egy kicsit vak.

Más szóval, az oktatás alapja a gyermek.

Tehát, az oktatást a gyermekek szükségletei felől kellene megközelíteni, és nem a saját, felnőtt szükségleteink felől.

A mai oktatási rendszer, nem veszi figyelembe, hogy a gyermekeink, teremtés képességével érkeznek, kreatívak, jó megfigyelők és kíváncsiak.

Az iskolában két dolog történhet: vagy segítik ezt a folyamatot olyan gyakorlatokkal, melyek ezt a képességet fejlesztik, vagy megakadályozzák azt.

Valójában azt állíttam, hogy az emberi lény hajlik a tanulásra. Még tovább is mehetünk: a tanulás nem egy emberi erény. És még tovább-is mehetünk: az ember nem tud nem tanulni.

Nézd meg magad. A gyermek folyamatosan kérdez: „miért ez? Miért az?” Nem arról van szó, hogy rá kéne venned, hogy kérdezzen, mert a kérdés a személyének a lényege. Elég, ha vannak érzékszervei és tud különbséget tenni, nemde?

Van agya, tud gondolkodni, következtetni, képzelni, létrehozni, álmodozni.

Mit tesz a mai oktatási rendszer? Az iskola pont az ellenkezőit teszi a gyermekeinkkel. Elhallgattatja őket. Elnyomja bennük, a kreativitást, a belső értékeiket. Olyan mennyiségű és rossz minőségű anyagot nyomnak le a torkukon, amitől hánynak, amit nem fogad a lelkük, semmi hasznát nem veszik sem most sem pedig később.

Tehát, ha odafigyelsz, láthatod, ahogy a gyermek, egyre idősebbek lesznek, elkezdik elveszíteni kíváncsiságukat, és a tanulni akarásukat.

Egy 12 éves gyermek, ritkán fog egy könyvet kiolvasni iskola után, ezt bizony nagyon kevesen teszik.

Miért?

Mert teljesen elege van abból, hogy megmondják neki mit kell tenni és mit nem kell tenni, és mert minden érdeklődését elvesztette a tanulás iránt.

A gyerekek agyának olyan tanulási kapacitása van, amely minőségben nagyságrendileg nagyobb, mint egy felnőtté, mert úgy van alkotva természetinél fogva, hogy mindent érzékeljen, amivel találkozik.

Így alkotja és építi fel önmagát az elme. Néhány év alatt, megtanulja a testét iránytani, több nyelven megtanul beszélni, megérti a természeti-törvényeket és a kultúrája jellegzetességeit.

Mindezen összetett és csodálatos folyamot öntudatlanul zajlik le. Mindezt egyedül tanulja meg a legkisebb erőfeszítések árán. Mindabból , amit az iskolában tanultunk, még ha sokat is tanultunk, nagyon kevés az, amire valóban szükségünk van a minden napi élethez. Lehet-hogy az iskola hasznos de nem hiszem, hogy egyben szükségességes is.

Úgy hiszem, a társadalomnak szüksége van az e fajta oktatási rendszerre, akár túlságosan is, hasznos lehet, de mi meg tudunk élni nélküle.

Meg tudunk élni a logaritmusok ismerete nélkül de nem tudunk emberi kapcsolatteremtő képességek nélkül élni, vagy anélkül, hogyan kell járni, vagy szerszámokat használni. A gyerekek mindezt a játékon keresztül tanulják meg.

A születésüktől fogva megvan a képességük önmaguk építésihez és formálásához, mindenből tanulnak, ami körülveszi őket: a játékból és a világ felfedezéséből. Befogadják a kultúrát, magukra öltik szüleik kultúráját, ez jól látható többek között a nyelvtanulásban is.

Az emberi lény kulturális sminkje tartalmazza a számokat, betűket és szavakat, tehát megtanulja őket. Ugyanúgy, ahogy megtanul járni csak azért, mert a felnőttek is járnak. Tehát, amikor egy ember megszületik a biológia lénye nem kényszeríti arra, hogy emberé váljon. Ahhoz egy emberi környezet kell. Minden, ami körülvesz vezető szerepet játszik a tanulási folyamatokban. Az együtt töltőt percek, a családjuk öltözködése és persze minden szülői minta ami körülveszi. Érzelmek, előnyben részesített tevékenységek, hitvilágok. Mindez része annak a környezetnek amelyikben felépítjük magunkat. A kérdés akkor a következő: Miféle környezettet kínálunk fel gyermekeinknek, hogy ilyen felnőtté váljanak? Mert ugyebár a gyermek, egy ellentmondást nem túró környezetbe kerül. „Ülj ide”, „Maradj ebben a sorban 6-7 órán át! „ Milyen szörnyű!

Igaz?

Ha egy családban az egymáshoz ragaszkodás nagyon gyenge és az erőszak gyakori, nyilván a gyerek is nagy valószínűleg agresszív lesz. Nem lesz feltétlen erőszakos, nem ezt mondom, hanem azt, hogy egy erőszakos környezetben az erőszak könnyedén megismétli önmagát. Tehát, a gyerek azt adja vissza, amit kap. Éppen ezért kell sokkal szeretet-teljesebb, őszintébb kapcsolatokat ápolni az osztálytermen belül. A mostani tanulmányok alapján az öt éves gyerek 98%-a zseni kategóriába esik. Kíváncsiak, kreatívak, problémamegoldáskor több síkon gondolkodnak, vagyis nyitottan gondolkodnak.

A nagyon-nagy gond az-hogy, 15 év múlva már csak a gyerekek 10%-ban lelhetők fel ezek a képességek. Úgy értem, magán az elmén kívül, a tudatos világ szempontjából mindannyian zsenik vagyunk.

És igazából, a tanárnak azt kell megtanulnia, hogy hogyan vegye rá a diákjait, hogy az agyukból elővegyék mindazt a tudást, kreativitást, és nagyszerűséget, ami mindannyiunkban benne van. Elvégre minden korszaknak meg vannak a maga zsenijei, és ezt gyakran szoktam hangsúlyozni, amikor a blogomban, vagy az interneten írok ehhez kapcsolódó cikkeket.

Ha megnézzük az emberiség nagyszerű férfiait, és asszonyait, mindannyian nagyszerű álmodozók, voltak, vagyis hatalmos volt a képzelőerejük. Emberi lényként több ezer év természetes adaptáció és kiválasztódás eredményei vagyunk.

Mindazokat a tulajdonságokat, hordozzuk, amelyek lehetővé tették, teszik számunkra a túlélést, változást és a fejlődést. Az éhségérzetből fakadó evési kényszertől kezdve a gyerek ösztönös, világfelfedező kíváncsiságáig. Ez a lehetőség ott lappang mindenkiben arra várva, hogy kiengedjük.

Ezt látjuk a gyerekek önfeledt játékában, a mai fiatalok lázadásában, ahogy úgy érzik, meg kell változtatniuk a valóságot.

Miért ragaszkodunk ahhoz, hogy kiöljük ezt a spontaneitást és megbüntessük a lázadásukat, amikor ezek csupán egyszerű jellemvonások, amik arra utalnak, hogy éppen most próbálják kialakítani benső emberi szükségleteinket.

Minden gyermekben van egy belső tanár, különösen az első években, amely ráveszi, hogy tanuljon,felfedezzen, mozogjon, amely bátorítja, hogy részt vegyen, dolgozzon, viselkedéseket utánozzon, amely segít neki eldönteni mikor akarja abbahagyni valaminek az ismétlését, mert azt már tudja.

Ha megfigyeljük, hogyan tanulnak a gyerekek, rájövünk,hogy ugyanazt a módszertant használják, mint a tudósok, pontoson ugyanúgy. Természetesen más szinten, nem igaz?

De nincs olyan gyerek, aki ne lenne egy módszeres megfigyelő, nem létezik olyan kicsi, aki ne kísérletezne.

Mit tehetünk, hogy kreatívabbak legyenek?

De, hiszen már azok!

Annyit kell csupán tennünk, hogy biztosítsuk számukra a kreativitásuk kiteljesedését, különböző módokon. Ha így folytatják, holnapra tudósok lehetnek, vagy művészek.

Hadd legyenek.

Például:

• Hagyd abba! Ne csináld, János, erre semmi szükség, mit akarsz ezzel elérni?

• Kritizálják az osztályozási rendszert, például.

• Azt mondják, minket csak az év végé osztályzott érdekel. Hogy nem érdekel minket, tanulnak-e vagy sem, tudnak-e vagy sem.

• Ne csináld János.

• Jól van, tehát mit nyerek ezzel? Egyszerűen csak jól esik!

• Miért vagy ilyen makacs?

• És, továbbá, versenyeztetjük őket egymással. Te is így gondolod?

• Nézd, nem hiszem, hogy a javaslatuk annyira elrugaszkodott lenne, annyira téves. Egyértelmű, hogy valami az iskolai rendszerben bántja őket.

• Nézd, Péter, szerintem a társadalom maga bántja manapság a gyerekeket. És a mai társadalomban a legjobb dolog, ami egy gyerekkel történhet az, hogy iskolába jár. Nem így gondolod?

• Oké, de ez így elég erős.

• Igen, tudom, de…

• Elnézés!- Igen.

• Ez minden, amit az iskolában öt év alatt tanultam. Tudja, mi fog, mindezzel történni? Mindent el fogom felejteni. Valójába, már el is felejtettem.

„A tanulás nem az ötletek fagyosztásából áll, hanem azok alkotásából és újraalkotásából.” Így működik tehát az oktatás, még több adatot kell beléjük tömni, mert úgy gondoljuk, fontosok ezek az adatok.

A kérdés , amit felteszek magamnak az, hogy vajon, mi mindenre emlékszünk az általános iskolában tanultakból, például?

Én szinte semmire nem emlékszem.

És te?

De ahogy ezt előadják az senkit sem motivál. Nem bizony. A diák pedig az hisze, semmi mást nem kell tennie, mint ismételni, ismételni, ismételni….,amíg megragad.

Példa:

Tanár: -Ismételje kérem: „Aktínium, Ac, fém”, Aktínium, Ac ,fém „ ….És így tovább. Amikor ismétlek, valamit, amire azt mondják, ismételnem kell egyszerűen ismétlővé válok…”dezoxiribonukleinsov, dezoxiribonukleinsov, dezoxiriboukleinsov”

Az, hogy felfogom-e vagy sem nem lényeges, mert ami számít, hogy ugyanúgy el tudom ismételni.

Ha tehát, többet követelek a gyerektől, mint amennyit adni tud, stresszt váltok ki benne.

A bemagolás, az folytonos ismétlés, a tanulás egy fáradtságos folyamattá válik, egy nagyon nehéz folyamattá, megterhelő is amit persze egy idő után abbahagyom.

Minden, amit megtanulhatnál napról napra az iskolában a háttérbe szorul, ha nem a saját döntésed és akaratod az, hogy megtanuld. Rideg tényeké válnak, egyszerű szavakká, amelyek eltűnnek idővel.

Az információ, vagy tudás az agyunkban, egy könyvben, vagy egy számámítógépen egyaránt tárolható.

De a megértése egy eszköz, amely folyamatosan fejlődik, egyedi jellemvonásokkal, amelyek egyébként különböznek.

Jellemzője, hogy ismérvek között kapcsolatot teremt és hoz létre, hogy egy problémát megoldjon, és új tudást építsen.

A gyerekek nem voltok robotok, akik csak egyszerűen másoltak, vagy ismételtek; valójában sokkal több tudatosság volt részükről arra vonatkozóan, amit csinálnak.

Az elgondolás eljut hozzá, valahogy felfogja a saját, élményén keresztül. Ha pedig a tanulási folyamot nem élvezetes, akkor nincs valódi tanulás, csak kényszer tanulás. És mindennek felett, a láng elme, amit minden gyerek magában hordoz nem tud kibontakozni, nem tudja az osztály többi tagját sem a tanárt gazdagítani.

Az igazi tanulás csak érdeklődésből születhet, akaratból, kíváncsiságból, és az eredete az ésszerűség határain túl fekszik. Ez pedig sokkal több, mint eszmék vizsgálata és összehasonlítása. A tanulás egy mély folyamatot jelent, ahol kapcsolat jön létre a személy és a környezet között. Létezik egy idegsebészeti törvényszerűség: „Az ember leginkább tudni szeret, tudni élvezettel és örömmel, ami leginkább a játékhoz hasonlít.” Pszichologikusok szokták mondani: Az érzelmi aggyal kezdünk, hogy aztán elérjük a logikai agyat, és az a logika jó és teljes.

Csodálatos látni a felfedezés pillanatát, ami a tanulás pillanata is egyben. Az a gyerek soha nem fogja elfelejteni azt az élményt, amikor megértette, miért. Régen, de talán nem annyira régen, a tudást leginkább a könyvtárakban, vagy az egyetemeken lehetett megtalálni, és a hozzáférhetőség a tanulás feltétele volt. Manapság elterjedt szokássá vált, ha persze lehet annak nevezni, a szabad információáramlás, az ügynevezet online könyvtárak és közösségi tudástárak korábban, majdnem mindenkinek adatot a lehetőség, nem csak a tudás megszerzésére, hanem annak frissítésére is.

Szóval, amit ma az iskolákban megtanulunk lehet, hogy négy, vagy 10 év múlva, amikor el hagyjuk az intézményt, már minden elavult lesz. Az oktatás, a rendszerbe erőltetésén keresztül, eltűnt az iskola mélyén, és elvesztettük a kapcsolatunkat a természettel és egymással az emberekkel.

Manapság el olvasunk egy könyvben megjelent elméletet, és mivel a legtöbbjük igaz, miért vitatkoznék velük? Ha így teszünk, eltorzítjuk a tanulási folyamatot, aminek a lényege a felfedezés, nem csupán az igazság megismerése. A dolgokat nem fogják bizonyosságként kiállítani, hanem meg lesznek mutatva, de ugyan akkor lesz idő kérdésekre, megvitatására, nem igaz?

HÁZILAG KÉSZITETT LABDA.

 

A szomszéd háza.

Vásárolt labda.

Elveszett labda.

„Amit meg kell tanulnunk, azt úgy tanuljuk meg, hogy csináljuk.”

Minden szinten az emberek megtanulják, azt amit csinálnak. Először jön a cselekvés, majd a felfedezés. Mégis, sokszor a cselekvést negatívumként fogjuk fel, holott világos, hogy a felismerés nagyon is a tetthez kötődik. A játék, az ismeretlen kihívása.

Az ismeretlen kihívásé, hiszen amikor a gyermek játszik és szembesül ezzel. Azzal a tudattal indul neki, hogy valamit mozgásba hoz. Az oktatásban mindig valamit mozgásba hozunk.

Úgy értem, azért járunk iskolába, hogy valamit tanuljunk, úgy értem, nem csak a játék miatt járunk, de a játék…..a játék közben rengeteget tanulunk.

Vegyük például, azt a tényt, amikor a természetbe kimerészkedünk, tanulunk, felfedezünk, keresve, találva, kísérletezve. Kérem vegyük figyelembe, hogy amikor a természettel kapcsolódva dolgozik a gyerek, akkor bármit eltud érni.

Ha az oktatást élvezhetővé tesszük, akkor a gyerekeink örömmel vesznek részt benne, hiszen minden napra rengeteg felfedezni való dolog van, amivel kísérletezni lehet, amit meg lehet vizsgálni, amiért hálások lehetünk, és azért is, hogy élünk hálások lehetünk.

Az aktató feladata akkor minden esetben a természet rejtélyekre rámutatás, élethelyzetekre rákérdezés lesz, amelyeket, bár a tudomány felfedezett, még senki nem magyarázott el a diákoknak. Ilyen módon a diák elcsodálkozik majd, és megkísérel saját maga magyarázatot keresné a jelenségre. Évtizedekig létezett egy mozgalom, amit úgy hívtok, „aktív iskola” néven, ahol a gyermek előad és termel, távol az asztalától. De mind ez nem újdonság, ezt már Piaget, [( https://hu.wikipedia.org/wiki/Piaget_tanul%C3%A1selm%C3%A9lete)] leírta az ötvenes években, csupán nem lett gyakorlatba ültetve pusztán lustaságból.

A 20.század elején számos új pedagógiai irányzat jelent meg, művelői a fejlett világ különböző pontjairól, cselekvésközpontú élményeket hoztok létre, szabadságban és az önálló folyamatokba építve, egyben a hagyományos iskoláztatás teljes szerkezetét újragondolva.

De a század közepére az összes ilyen reform, feledésbe merült, a diktatórikus államoktól való félelem okán. A módszer alapja, hogy a gyerek a teljes tanuló.

Természetesen kellenek a fizikai akadályok, megfaggató tárgyak, amikkel a gyerek játszhat, kísérletezhet. Minden az általános iskolában operatív, minden, de az a minden egy megfogható tárgy.

Ahogy halad, a gyerek maga jön rá, hogy hibázott, mert az anyag maga önmagát kijavítja. Normális esetben, nem a tanár dolga a gyereket kijavítani. A gyereknek magának kel ezt megtennie. Manapság a többi gyerektől is sok javítási szándékot látunk.

Úgy vélem, hogy oktatási szempontból, a hibák is a rossz döntések, jó dolgok. A legnagyobb tény mind-közül, az-az, hogy a Tudomány, több hibát gyártott, mint amennyi helyes választ. De, mindez előre visz, és tudjuk, hogy ez így van, amikor találkozunk a sikerrel, de mégis a hibák azok, amelyek előre visznek a Tudósokat.

Tapasztaltam, néhány gyereknél, játszás közben, ahogy hibáznak, de amint rájönnek erre azt mondják, nem baj, ha hibáztunk ebből tanulok. Mivel anya vagyok ezt nem csak saját bőrömön tapasztaltam meg , saját gyermekeimnél, hanem más anyák és gyermekek társaságában is ugyan azt véltem felfedezni. Egyszóval az életben senkinek nem kell nyernie, mivel azért születtünk, hogy jobbá váljunk miközben a világ jobbításán törekszünk abban amiben jók vagyunk, abban amiben mások vagyunk, hiszen emlékszünk „MINDENKI EGYEDI VALAMIBEN, DE MINDENKI ÉRTÉKES TEREMTÉS”.

A villanykörte feltalálója „Thomas Alva Edison „ több, mint ezer sikertelen kísérletet vitvégbe mielőtt az működöt volna. Amikor egy újságíró megkérdezte Thomas Alva Edisont, milyen érzés ezerszer sikertelennek lenni, azt válaszolta: „Nem voltom ezerszer sikertelen, a villanykörte, az egy ezerlépcsős találmány.”

A Tudományos felfedezésekhez hasonlóan, a kötetlen oktatás egy erősen kaotikus folyamat, amelyében az ember egy alkalmi, ésszerű rendet keres, váltakozva a káosz és a rendszeresség között.

De, ez a tanulási folyamat a káoszból származó kérdésből születik, nem pedig a rendszerességben található válaszokból. Amikor megszületünk, a társadalom tesz minket tudatlanná, mert kész válaszokat szolgáltat.

Előre gyártott válaszokat ad, előre gyártva a filozófiában, a politikában de még a vallásokban is. Ezektől eltérőeket pedig el sem fogadhatunk, nem és térhetünk el tőlük.

Így teszik tönkre a kérdezés folyamatát, és ezalatt a tanulás képességét is megfojtva, elnyomva, kiirtva.

Úgy hiszem kijelenthetjük, hogy az iskolák válasz-orientáltak. Ehelyett, az iskolán kívüli oktatási folyamatok, irányai, a kérdezés, az érdeklődés, ahol a válasz bár megjelenik , de nem a folyamat központjában kap helyett.

Fel merül a kérdés: Mit kellene tehát tennie az oktatónak?

Segítennie kell a válasz leleplezésében, nem pedig a válasz közlésében. A kérdezés fontossága, az ókori görög filozófia születése óta létezik, ahol a tanulás, az újragondolásból és keresztkérdésekből született. De, ha ilyen a tanulás természete, miért ragaszkodunk a szerkezetbe építéshez, korlátozáshoz, szabályozáshoz, osztályokba soroláshoz?

 

TANTERV KÉSZÍTÉSE.

 

Így tanul minden élőlény, egymással és a környezettel ápolt kölcsönhatáson keresztül, nem pedig egy, valaki által írt, előző tanterv alapján.

Az iskola idő tehát egy félrevezető idő, abból a szempontból, hogy rákényszerít minket egy rögzített tervbe, vetett hitre, arra az ötletre, hogy a tanuló a tervezett program szerint fog előre haladni. Ebből a szempontból az iskoláztatás egy vonal mentén halad, első lépés, második lépés, harmadik lépés…. és a tizedik lépés a kilencedik után következik majd, De a tanulási folyamat ettől eltér, az ember néha, de a folytatólagos, egyes vonalakban halad, egy, kettő, három, majd a tizedikre ugrik.

Egy szó mint száz, a tanterv egy ügyes segédlet, hogy a korábbi tapasztolások alapján szerkezetbe foglalja a tudást. De ha a tanulást, ilyen sokféle és egyéni eljárások jellemzik, miért erőltetjük, hogy célokat érjen el?

Manapság az oktatási célokat, általában a diákon, a gyereken túlról állítják: „Elvárjuk tőle, hogy jó állampolgár legyen” „Elvárjuk, hogy részese tudjon lenni, ennek a versenyző társadalomnak”, stb., ezáltal a gyerek elkezdi megérteni, hogy az emberek cselekedetei nem egy embernek az eredményei, vagy egy természettel való kapcsolaté, az érzékelésé, vagy az élettel kapcsolatos érzékenységé, hanem valami külső dolog motiválja mindezt.

Azért tanulok, hogy átmenjek a vizsgán, nem azért olvasok, hogy tanuljak, nem azért gondoskodom az állataimról, mert szeretem őket, nem, nem, sokszoroson nem, az van csupán, hogy most éppen, nem az állatokról szól ez a tárgy, hanem valami másról. Ha nem ébresztem fel az érdeklődésüket, ha nem fejlesztem a kreatív ötleteiket, célorientált robotokat gyártok, ezért a csodálatos gyermekeknek a 60-70 %-a hátramarad.

Lásd ismét a példát:

• Ismételjétek meg még egyszer: „Actinium, Ac3 , fém”,”Actinium, Ac3, fém”,” Actinium, Ac3,fém”…Ugye milyen idegőrlő?

• Próbáld meg ismételgetni magadban ezeket, majd megérted mire gondolok. Szóval mindenki azt mondja: Azért csinálom, mert….így kapok majd díjakat, azért csinálom, mert, akkor lesz csak, ilyen, meg olyan autóm, csak azért csinálom, mert….akkor feléd kerülök és az urad lehetek, az irányítód lehetek, a vezéred lehetek és taposhatok rajtad.. Tehát mindent azért, mert ezt csinálja mindenki is ez vált természetes, akkor tudok érvényesülni, akkor tudok ezt meg azt megtenni és valakivé válni.. Szóval, ha, ehhez spekulálnom kell, hogy bárkin át kell lépnem, vagy hazudnom kell, vagy pedig át gázolnom kell az előttem fekvőn, hogy elérjem amit akarok hát megteszem és egyáltalán nem érdekel más csak, hogy elérjem amit akarok. Jelenleg ilyen a világunk, ezt nevelte ki az oktatási rendszeren belül a gyermekeinkben és ilyen stílusban, ilyen műjelemmel irányítják az országot is.

Kérdés tehát az: Milyen oktatási kapcsolathoz vezet mindez?

Nyilván, olyanhoz, amely eredményorientált.

Ahogy felnövünk, az iskola és a társadalom külső motivációkat kényszerít ránk, a céljaink elérésihez, és képtelenek vagyunk felfogni, hogy bárki tenne bármit anélkül, hogy ezért bármit cserébe ne várna, csupán az élvezet kedviért. De kis gyerekeknek nincsenek céljaik, egyszerűen élvezik az életet, a játék, és a felfedezés öröme kedvéért tesznek mindent amit tesznek, és ez eredményezi a normális, vagyis a természetes fejlődést.

A motiváció nem a végső célban, vagy a végeredményben rejlik, hanem a folyamatban. Gyermekek számára az élet olyan mint egy kaland.

Ez azt jelenti, nincsenek kimondott céljaink a gyermekeink életével kapcsolatban,hogy specifikus dolgokat tanuljanak, hogy bizonyos módon viselkedjenek, ezek nem céljaink.

Szóval miért ne mondhatnánk azt, hogy ami tantervünk, egy folyamatra őszpontasit,és a gyerek az, aki ezt a folyamatot kezeli, tehát meg van neki, tudja.

Ezáltal nem a tanár az előadás sztárja, a főhős nem a tartalom, a főhős a gyermek, akit egy közvetítő fenőt kísér, aki találkozik a tudással, és ez a tudás, csábítja és kezeli önállóan öt. Ahogy mondtam, így tiszteljük a gyerek saját időbeosztását, vagyis nincs egy alapvető kényszer, hogy a gyerek egy bizonyos célt elérjen, egy bizonyos idő alatt.

Ha tanár volnék és például az lenne a célom, hogy a diákok megtanulják ebben a félévben leírni a nevüket, akkor aggódni fogok, és ahelyett, hogy a gyereket nézném csak a célt fogom nézni és megpróbálom a gyereket hozzáigazítani a célhoz.

Ha pedig azt akarom, hogy a gyereke tanuljon és éljen, mondjuk úgy spontán módon, akkor mindezt úgyis felszedi majd, és én nem fogok aggódni miatta, hanem mindketten élvezni fogjuk a szabadon áramló folyamatot.

A végén-úgy érzem, 20 év múlva- a gyerek a gyerekek nem csak élvezték mindezt,-tele kedves emlékekkel az iskolásévekről, ami azért ritka- de jobban és fognak teljesíteni, jobb hosszú távú eredményekkel.

Példa:

• Melinda, mond, miért ragaszkodsz ennyire ehhez a beszédhez?

• Mert ki akarom fejezni magam, írni arról, amit gondolok, amit érzek.

• Kedvesem, mindenki szeretné, azt csinálni, amit érez, de gyakran azt kell tennünk, amit nem szeretünk.

• Nem, elnézést, de nem értek egyet.

• Jó, megértelek, de….

• Idefigyelj Melinda,, nem akarsz ballagni, diplomázni, valaki lenni?

• De…Én már egy valaki vagyok.

„Valójában, csak a szeretete létezik”, (…) Azt jelenti: életet adni, növelni annak életképességét. „Ez egy folyamat, amely egy időben fejleszti és erősíti önmagát.” Kétféle alapvető pedagógiai út létezik.

Az egyik: „A gyereket kell hozzáigazítanom a kultúrához”, és a másik, amely azt mondja, „A kultúrát kell a gyerekhez hozzáigazítani”. Más szóval ez egy pedagógia jobbra vagy balra, ez ennyire egyszerű. Pedig az igazság, valahol középen rejlik.

Szóval még-egyszer: Az iskoláztatás egy alapvető ötletre épül, amely meghatározza a teljes szerkezetét: arra, hogy a gyerekek üresek, és ennek következtében a különbözőségeiket meg lehet törni és újjáépíteni külső szükségletek alapján.

A gyereket kutatási tárgyként kezelték, mint egy patkányt, a történelem legnagyobb szocializációs laboratóriumában, amelynek a fő célja az emberi lény átformálása volt.

Ez annyira tipikuson emberi, nem?

Azt feltételezni, hogy az erdő elpusztul, ha nem gondoskodunk róla. Minden esetben elég, ha csupán békén hagyják.

Csak azért van még erdő a világon, mert az ember még nem avatkozott bele a fennmaradó erdőfoltok életébe. De az emberiség még mindig azt hiszi, ha beavatkozik, akkor több lesz, jobb lesz.

Egy magban megvan mindaz az információ, ami az élőlény fejlődéséhez kell. A környezetben megvan minden, ami egy fa növekedéséhez szükséges, de ez a mag a belső szerkezetétől függ.

Minden-egyes reakció egy külső hatásra, minden élőlényben bele van kódolva, legyen az egy fa vagy egy ember.

A létfontóságú szervek kialakulása, a csontszerkezet, szövetek, az alapvető tulajdonságaink, mind egy belső, független folyamot eredményei, amelyikhez nincs szükség emberi beavatkozásra, amiben az anya csupán alap szükségleteket szolgáltat, de nem irányít.

Minden sejtnek megvan szerkezete, amely tudott alatt, jelezi, minden időben az aktuális szükségleteket, azt, milyennek kéne lennie a külső környezetnek, hogy kielégítse genetikailag kódolt belső szükségleteit, hogy a sejt, azzá válhasson, ami a lényege.

Más szóval, az élet célja maga az élet, és annak beteljesedése, és ehhez minden élőlények, olyan környezetre van szüksége, amely tiszteli és kielégíti a belső szükségleteit.

Volt egyszer egy kertész, aki annyira szerette a növényeket, és annyira akar róluk gondoskodni, hogy amint elkezdtek csirázni elkezdte nyújtani a szárukat. Vajon mi történt ezután?

Az összes növény vagy torz lett vagy elpusztult. Más szóval, a fejlődés veleszületett tulajdonság, semmit nem kell nyújtani. Nem kell rávenned semmire, csupán meg kell adnod neki mindent, amire szüksége van. A túléléshez, egy sejtnek bizonyos alapvető igényei vannak: élelem, biztonság, és talán mind közül a legfontosabb, az, ami minden biológiai evolúciót lehetségessé tett: a SZERETET.

Amint a sejtnek rendelkezésére állnak mindezek az erőforrások, elkezdheti önmagát fejleszteni és beteljesíteni. A szeretet az élet fejlődésének minden szakaszában fontos.

Az embrionális fejlődése során társaságot és védelmet nyújt a méhben, aztán jön a fizikai kapcsolat, érzelmi támasz, kifejezések, jelzések, hangok, megértés, elfogadás, tisztelet, és bizalom mások iránt.

Ha pedig a szeretet, valóban ennyire fontos a fejlődéshez és tanuláshoz, miért akarunk alapesetben feszültséggel oktatni, megfeledkezve a szeretetről?

És mit teszünk mi, a felnőttek?

Minden esetben rájuk kényszerítjük akaratunkat, és itt kezdődik a büntetések, és jutalmak rendszere: „Nem. Én majd kiértékellek és leosztályozlak, és át kell menned a vizsgán, mert ha nem, akkor a rossz eredményeket hozza-küldjük a szüleidnek és ők majd jól leszidnak… és bla,bla,bla..annak következményei lesznek.”

Emberek, figyeljetek, hiányzik belőlünk a szeretetre való képesség, ha lehet azt mondani, a szeretetünk túl zsúfolt. „Ha egyetértesz velem, szeretlek, ha nem, akkor nem szeretlek.” Általában így szeretünk mi emberek.

Valamit valamiért, ehhez szoktattak bennünket, erre neveltek ki bennünket, és most mi is ugyan így neveljük a gyermekeinket.

Ha egy személy nem érzi, hogy szeretik, vagy bántja valami, újraalkotja önmagát. Valótlanságokat állít önmagáról. Ahogy nő a fájdalom, annál messzebbre kerül a valóságtól.

Ha arra köteleznek, hogy mindenféle dolgokat csináljak, amik egyáltalán nem érdekelnek, még akkor is, ha alapjában véve vonzanak a díjak, büntetések, osztályzatok, vagy édességek, a valószükségleteim, merőben mások lehetnek.

De nem foglalkozhatom a szükségleteimmel, mert mást kell tennem, minek folytán fokozatosan elveszítem a kapcsolatot a saját erőforrásaimmal, a saját életerőmmel. Az alapvető szükségleteket pedig sajnos, a jutalmakkal és büntetésekkel szabályozzák, mintha ezek az életet támogatnák pedig nem így van.

Az élet alapja a szeretet, és ha nem kapunk szeretetet és védelmet, mindent megteszünk azért, hogy azt megszerezzük, viselkedési mintákat gyártva, amik segítenek a túlélésben.

Függővé tesszük magunkat. Némelyik ember az alkoholban keres vigaszt, mások pedig a drogban, még mások különféle szenvedélyeknek hódalnok.

Gyermekeink nem azért magolnak, hogy tanuljanak, és nem az öröm, vagy a beteljesedés kedvéért, hanem azért, mert különben elveszíti a biztonságot és a szeretetet, és az olyan, mintha meghalnál.

A teljes viselkedését, a félelem vezérli, szabályozza. Ami manapság az iskolában történik, általánosságban véve, az a félelem terjesztése. Az embert, a személyt behatárolják, és ahelyett, hogy fordítva lenne, ez a határ a félelem maga.

A strukturált gondolkodásunkban, amikor egy hiedelmen belül alkatunk, az agyunk a félelem segítségivel akadályozza meg, hogy kilépjünk ebből a hiedelemből. Amikor pedig megközelítünk egy hiedelem határát, hirtelen megijedünk. Bizony-bizony, ez egy szabályozási mechanizmus, az etikai manipulálás eszköze, amivel manapság még jobban visszaélnek, a politikusaink, a vallási felekezetek, és persze különféle szervezetek, MINT BÁRMIKOR MÁSKOR A TÖRTÉNELEM SORÁN.

Ha jól viselkedsz, jó osztályzatot kapsz. Ez egy viselkedési minta, a nagy viselkedési modell, ami annyira tönkre tette a társadalmunkat, a világunkat, a bolygónkon lévő szeretet alapjaira teremtet életkörforgását.

Az 1913-as kiáltvány a viselkedés előrejelzésének, és a magaviselet szabályozásának ötletit támogatta.

Patkányok és más állatok viselkedéstudomány kísérletein keresztül fejlesztették ki a társadalmi szabályozás tudományát, amelyet többek között, a modern oktatást, a reklám, a politikai propaganda, a vallás, a katonai kiképzés és kínzás módszertan alapjainak tervezéséhez használtak fel. A tömeg manipuláció, a félelem eszközeivel.

Eljutottunk odáig, hogy, ha körülnézünk, láthatjuk, hogy minden, ami körül vesz minket, s minden, amit csak látunk a félelmen alapszik.

Félelem az élettől, félelem a változástól, félelem a fejlődéstől, félelem önmagunk vállalásától, félelem a szeretettől, félelem attól, hogy kitárjuk valódi énünket a világnak. Egyszóval félünk mindentől és mindenkitől.

Félünk a kormánytól, mert az nem a népéért van, hanem a népet használja fel önmagáért.

A kormányunk, a globális rendszerrel egyetemben, el jutották az emberiséget, arra a szintre, ahol az igazságtalanság legmagasabb csúcsára hágott.

Így egy olyan társadalmat alakíttatunk ki „alakítotok ki nekünk”, amelyben az emberek nem szeretik a munkájukat, hiszen csak, azért csinálják, hogy pénzt keressenek az egzisztenciájuk érdekében, vagy pedig, azért, hogy társadalmi státuszt szerezzenek,

Egy szó mint száz, ez egy önámító társadalom, egy hazug és igazságtalan társadalom, egy nagyképű, beképzelt társadalom, egy magamutogató önző társadalom. „Ilyen diplomám van, olyan végzettségem van. Nekem van.” Kedveskéim nekem nem tetszik ez a társadalom. Hiába mennék el a Föld bármely pontjára, sehol nem lelem nyugalmam ebben az igazságtalan világban.

Szóval a birtoklás világában élünk, és ez a birtoklás az, ami igazából elválaszt minket a valódi énünktől, ami vissza visz a félelmeinkhez. „El kell játszanom, hogy létezek.”

Létezik gyermek iskola?

Azok a gyerekek, akik jártok gyermek központú iskolában, boldogon mesélik, hogy nem érzik ezt a nyomást, mert a gyerekkoruk és felnőtté válásuk során rájöttek, hogy mindent önmagukért tesznek, személyes örömért, személyes jutalomért, személyes célokért.

Ami igazán lényeges, az ez az élni akarás.

Nélküle az életnek, egyszerűen semmi értelme, nem igaz?

És a gyerekek azok, akik megmutatják nekünk ezt az élni akarást, amit mi, felnőttek már elvesztettünk.

Tehát, az első kérdés, amit fel kell tennünk az: Gondoskodom ennek a gyereknek az élni akarásáról vagy sem?

Úgy értem, ha a gyerekekről megfelelően gondoskodnak, az azt jelenti, hogy tiszteljük, az életfolyamait, amelyeket készséges felnőttek késérnek végig akadályok, sorozatával, amik segítségivel megerősödik, ahol a gyerekre odafigyelnek, ha együtt akar másokkal építkezni, szeretetben.

Ha a gyerekek mindig azt teszik, amit a felnőttek mondanak nekik, eljön a pillanat, amikor elveszti az érdeklődését.

Viszont, ha hozzászoknak saját sugallataik követéséhez, akkor kapcsolatban maradnak benső énjükkel, tudják mit akarnak, tudják kik ők.

A gyerekek valójában kézen fognak és elmondják, mire van szükségük, ez az egész arról szól, hogy meghallgatjuk-e őket és részt veszünk-e az útkeresésükben.

Az élőlények egyik meghatározása az, hogy aztopoietikusak, vagyis olyan szervezetek, amelyek képesek önmaguk folyamatos reprodukciójára, és a többsíkú kapcsolódásaik sosem utasítóak, hanem az élettel, megtelepedéssel és fejlődéssel foglalkoznak.

Ez alapján a természet sosem engedelmeskedik külső vezényszavaknak, hanem egymáshoz kapcsolt rendszerekből áll, amelyek fejlődnek egy látszólagos káoszon belül.

Más szavakkal, nincs szükség ingerekre, nem kell ösztönöznünk a gyerekeket semmire.

Ha csinálni akarnak valamit, megteszik, ha pedig nem, hát akkor nem.

De nincs szükség motivációra, ahhoz, hogy valamit jól csináljanak, mert tudják, hogy jól fogják csinálni, ha még sem, akkor újra próbálják, és a próba során előjön kreativitás.

Az a tény, hogy ki tudják választani azt és eltudják magukat abban, ami igazán érdekes arra ösztönzi őket, hogy felfedezzék a saját, egyéni tehetségeiket.

A saját felelősségedé válik az, ami alapesetben a rendszer felelőisége.

Úgy értem, ami lenné szeretnék, az én felelősségem.

És a gyerek ennek tudatában van már nagyon korai éveiből kezdve.

A sejtekben van egy hártya, ami elválasztja őket a környezetüktől.

Ez a hártya féligáteresztő, vagyis mindent beereszt kintről, amire szüksége van.

Az egyetlen követelmény, hogy ezek az erőforrások rendelkezésre álljanak körülötte anélkül, hogy azokat a sejtbe erőltetnénk ezáltal a sejt biztonságát és jóllétét fenyegetve.

Úgy tudja magát a szervezet megteremteni, beteljesíteni. Így tanultuk saját kultúránkat. Nincs végleges válasz arra, hogy mi az, ami ösztönös, és mi az, amit tanult, mert mindkettő egy bonyolult kapcsolatrendszeren alapszik, amelyiknek tiszteletre és szeretetre van szüksége.

Tehát, az élő szervezet a kreativitáson keresztül fejezi ki önmagát, felmutat valamit, amit épített, miközben figyelembe veszi a saját igényeit.

Alapvető felfogással igyekszik érzékelni a pillanatot, amelyben éppen van, mi az, amire szüksége van, mit akar, mi az ami leginkább megmozgatja.

Mert a végin a gyerek lesz az, aki megteszi azokat a lépéseket, mert senki sem tanul erőszak által.

A tanulást nem lehet erőltetni, mert a gyerekkor annyira gyönyörű, tele van örömmel. Én ezért hiszem, hogy bármilyen oktatás jó lehet, ha ápolja azt az örömöt, a gyerekigenlését.

Példa:

• Jól van gyerekek, záróvizsgák jövőhéten.

• Elolvastad azt a könyvet? Rövid volt, rövid volt.

• Nem olvastam el, tanárnő, az év vége hamar ason itt van. Elegem volt. Miért akarnám ezt? Én egy balerina akarok lenni. Semmi haszna ennek, a számomra.

• Persze, hogy nincs, ha balerinák nem tanulnak.

• Hasznos lesz nekem, és marketinget akarok tanulni, mert ez segíteni fog.

• Számomra sem hasznos ez tanárnő. Miért kell éveket töltenünk, olyannak a tanulásával, aminek semmi haszna nincs senki számára?

• Ez így van semmi haszna. Mint, a levél, amit írtam. Na igen, az a levél ismét! Hagyjatok abba, gyerekek!

• Engem érdekel, ez a levél. Lássuk csak….

• Te és te, hé kis leány, hozzád beszélek! Ti ketten nagyon hálátlanok vagytok. A tanáraitok azért küzdenek, hogy segítsenek nektek, hogy megtartsanak valamit, de titeket ez nem érdekel.

• Na, na, hagyjátok abba! Mónika, elég volt, figyelj ide. Nézzük….csend!

• János, kérlek mondd el nekem, mi ez a levél. Te és. Mónika.

• Az összes osztálytársunk nevében beszélek, hogy milyen szörnyű volt.

• Én és egyetértek, tanárnő, de ahogy mondta- Mit akarsz, János?

• Ki mehetek egy percre, kérem?

• Nem. Csak tíz perc van hátra, ülj le, folytassátok, kérlek.

Látja, mennyire mások vagyunk?

Őt nem érdekli, mert ő egy amőba.

„Érezd a lelked, hallgass a szívedre!”

Miért szükséges a gyerekek korcsoport szerinti szétválasztását?

Mert van e mögött egy célzás, hogy azonos korú gyerekek, azonos dolgokhoz vonzódnak, azonosok a képességeik, azonosok a…..mindannyian azonosok.

Természetesen, hogyha egy gyermeket, egy olyan környezetbe helyezel, ahol azt látja, hogy ő ugyanolyan, mint mindenki más, és persze mindent megteszel azért, hogy ezt ő el is higgye a gyerek, nyilván ugyanúgy fog érezni és ugyanúgy fog viselkedni, vagyis homogenizálódik.

„Ez a gyerek, túl sokat beszél, csendesebben kéne viselkednie, ez a gyerek túl keveset beszél, beszédesebb is lehetne, ez a gyerek túl keveset játszik, többet kéne neki, ez a gyerek túl aktív mintha hiperaktív lenne, le kéne nyugodnia.” Tehát, ez a gyermek bármit csinál, semmi sem jó, úgy tűnik átlagos gyerekké kéne válnia, aki mindent feleannyit csinál.

Egyébként ugyanolyanak vagyunk, mert biológiailag egy fajhoz tartozunk, de szociálisan és kulturálisan különbözőek vagyunk, és ez az, amit félreért az oktatási rendszer, bár igaz, az is lehetséges, hogy szándékosan értelmez félre.

Különböző sebességgel tanulnak, különböző érdeklődéseik és kezdeményezéseik vannak, különböző módon viszonyulnak egymáshoz.

Jó sok évvel ezelőtt, egy Spanyol tanár Gardner kijelentette, hogy az embernek nem csak nyelvi vagy logikai-matematikai intelligenciája van, hanem másmilyen intelligenciája is, köztük sokféle, amik érzelmekhez köthető.

Egy másik tanár Carlos Gonsales, pedig így beszél erről: A sokféleség, a maga módján, pontosan azt jelzi nekünk, hogy mindannyian egyediek vagyunk.

De ahhoz, hogy ezt a nagy igazságot kijelentsük, nem szükséges tanárnak lenni.

Elég ha vannak gyerekeink.

Tehát bátran kimerem jelenteni, hogy mindannyian egyediek vagyunk, mint egyének de mint kultúra, sőt mint társadalom is.

Fontos ennek a tények az értékelése és a gyerekek hozzásegítése ahhoz, hogy az emberek megértsék közti különbségek azok, amik érdekessé teszik az életet.

Egy nagyon fontos kérdés: Hogyan tudjuk értékelni ezt a sok színűséget, ha még felnőttként sem értjük meg?

El gondolkoztál azon valaha, hogy csak attól, mert egyenlő jogokkal rendelkezünk, ettől meg nem jelenti azt, hogy ugyan azt kell csinálnunk?

Manapság sok, az elvártól eltérő érdeklődésű vagy viselkedésű gyereket pszichiátriai rendellenességekkel diagnosztizálnak.

Hogyan lehetünk biztosok abban, hogy nem tévesztjük össze a gyerekek sokszínűségét egy betegséggel?

Ez egy valóságos járvány, mivel egyes országokban az iskoláskorú gyermekek 10%-a pszichotróp gyógyszereket szed a feltételezett hiperaktivitás ellen. Nincs bizonyíték arra, hogy a hiperaktivitás létezik neurológiailag, még csak betegségnek sem tartják hivatalosan.

Csupán bizonyos vizsgálati feltételek teljesülése miatt valaki más úgy dönt, hiperaktív (túlzottan-aktív) vagy, hogy tehetséges vagy, vagy éppen intelligensnek vagy tartható a normálisnak nevezett állapot elfogadott határain belül.

A mai gyerekek, vagy sokkal aktívabbak mint korábban, ne ezt nem hinném, mert ha így lenne, meg kéne kérdezni önmagunktól, mi lehet a probléma oka, mit tettünk a gyerekeinkkel, hogy ilyenné váltak?

Vagy a másik lehetőség, hogy ugyanolyanak, mint voltak.

Tehát….mit tettünk, hogy többé ki nem állhatjuk őket?

Példa:

• Tanárnő, elmehetnék krétáért?

• Nem!

• Tanárnő, kimehetek a mosdóba?

Nem! Várjál a szünetig.

Oktatási rendszer művészien.

Amikor egy gyerekre, rásütik, hogy hiperaktív, a teljes környezete belekeveredik az ügybe, megpróbálják lelassítani, biztatni, de mindez csak még feszültebbé teszi a gyereket.

Így tehát, meg kell érteni, hogy amikor jellemzőkkel látnak el minket, valójában kasztokba rendelnek, és a szárnyainkat levágják, hogy ne tudjuk elérni a legnagyobb teljesítményünk. ,

Az IQ tesztet hagyományosan az intelligencia lineáris mérésére használják.

Hasonlóan, a vizsgák a teljesítményt bizonyos körülmények között mérik.

De ezek az értékelésé módok nem fontolják meg azt a több tucat változót, amik befolyásolják kisebb-nagyobb mértékben a fejlődést és, amelyek létfontosságúak az oktatás számára.

Az emberi lény teljes lény, érted? És az egész világra kiterjedő értelemre és alapos, a teljességre törekvő oktatásra van szüksége.

A holisztikus felfogás azt javasolja, hogy lehetséges egy egyesítő intelligencia kifejezése, mert a holisztika egyszerűen a teljesség látásmódja.

Az egyensúly fenntartása a fej, szív és kezek között, azt jelenti, hogy úgymond kiegyensúlyozott emberi lényeket tudunk kifejleszteni.

És a végén azt ismételgetjük, az oktatásban szétdarabolva a teret. Itt a környezetismeretet tanítják, ott pedig a társadalmi ismereteket, tehát ez nem egy átfogó oktatás.

Képzeljük el, hogy Mária szülei azt akarják, hogy gyermekük átfogó oktatást kapjon, ezért egy három-tannyelvű középiskolába küldik, ahol mindenféle sportra jár, tíznél több tárgyat tanul, számítástechnikai és kémiai laborokban ül.

Továbbá, sakk foglalkozások, színjátszások, művészeti szakkörök, zene, tánc, korcsolya, egy farm, karate, joga, és meditáció.

Az iskolában bent, ugyanúgy mint kint, az átfogó oktatás a globális megközelítéssel áll összefüggésben és nem, az iskolai erőforrásokkal vagy a tárgyak számával.

Mert egyesített területekkel dolgozik, és nem a széttagoltakkal, mint a hagyományos oktatásban, ahol pl. csak spanyolul, vagy csak matematikáról gondolkodnak.

Inkább a matematika, a történelem, meg a nyelvek és a Földrajz egyaránt.

Spanyolországban, van egy úgynevezett, Kozmikus iskola. Itt olyan oktatók vannak, mint pl. Montessori. Aki elmagyarázza nekünk, hogy minden mindennel összefüggésben áll.

Azt mondja, hogyha minden mindennel összefüggésben áll egymással, akkor csinálhatok valamit és tanulhatok belőle ugyanabban az időpontban.

Meg kell engednünk a gyermekeinknek, hogy különböző élményekben részesüljenek.

Szóval, az iskolának, egy kísérleti helynek kellene lennie, egy kísérleti padnak, amely nyitva áll, egy sor lehetőség előtt: Tudományos, művészeti, emberi, mindenféle lehetőség, és meg kell nézni ezek közül, bármelyik felébresztett-e valamit bennük.

Szóval, ennél a módszernél nincsen különleges ösvény, vagy egyetlen követendő út, ahogy nincs két egyforma gyermek sem.

Ha, tehát, azt akarjuk, hogy a gyerekeink kreatívék legyenek, akkor egyrészről meg kell engednünk, hogy a gyermekeink teremtsenek, meg kell engednünk nekik, hogy olyan dolgokat csináljanak, amelyikben spontán viselkedhetnek.

A művészet alapvető szerepet játszik a kreativitás és önkifejezés keresésében, mert ez a módja a kreativitásnak és a személyiségünk kifejezésének.

Az élet eleve művészet hiszen maga az élet is művész. Fontos, hogy a művészetről alkotott felfogásunk, olyan nyitott és szabad legyen, amennyire csak lehetséges.

Ezáltal a művészetek a célorientált felépítésének alapjai, nem pedig az úgynevezett kulturális iparágé, amik a képzőművészetekre építkeznek.

Jelenleg, benne vagyunk mélyen a popkultúra közepén. Festéssel, zenével, tánccal, színházzal, tervezéssel, építéssel, meséléssel, szobrászattal, irodalommal, humorral, játékokkal teremtünk, mindennel; ami spontán előjön a gyerekekből az maga a teremtés.

Értitek a lényeget?

Mindenki a belső énjét a művészeten keresztül, vetíti ki. Mert a művészetet nem állítják az oktatási eszközök szolgálatába.

A művészet mag elég hiteles, ahhoz, hogy oktatási eszközként használjuk. Ha ilyen módon tekintünk a művészetre, akkor magának a művészetnek igaza van.

Szóval, ha nem tudsz hozzájutni a művészethez, nem tudsz elérni egy teljes oktatást.

Úgy vélem, hogy a művészetek alkotják az élet működésének alapjait, mint már többször meg is említettem tanulmányom során, az érzelmek vezérelnek minket; mielőtt egy döntést hoznék, előbb érzékelek, vagyis érzek.

Érzelmek az oktatásban.

Nem kell egy bizonyos iskolát terveznünk az „érzelmi oktatáshoz”, de észben kell tartanunk, hogy az egyén, az egy érző lény, és az érzelmek sokrétűek.

Amikor kapcsolatokkal, tanulási helyzetekkel találkozunk, már előre tudjuk, milyen érzelmet fognak azok előhozni, és fejleszteni fogjuk azt (az érzelmet).

Egy emberi lény sem tud érzéketlenségben, vagy más elhanyagoltságban élni, szükségünk van az érzelmekre, a ragaszkadáshoz, az elfogadásra az emberektől.

Egy érzelmileg biztos lábakon áll, egészséges és kiegyensúlyozott felnőtt csak, akkor létezhet, ha gyerekként sok szeretetet adtok neki, sok türelemmel, és sok megértéssel, nagyon sok gyengédséggel, és ha úgy érzi mindezeket megkapja, akkor felnőttként ugyanezeket az értékeket adja tovább.

Az egyik legjobb elem a gyermek nevelésben, az oktatásban a gyengédség. Meghallgatni, megérteni, gyengédnek lenni és odafigyelni.

A szóbeli gyengédség helyett is, inkább a fizikai gyengédségre kellene fókuszálni, (még jobban odafigyelni),mely támogat és fenntart. Ahol nem csak szeretve, elfogadva érezhetik magukat, hanem, ahol megtanulhatják kifejezni magukat, megtanulják kifejezni az érzéseiket.

Amikor tudják, hogy szeretik őket, s tudják azt is, hogy érzelmeiket tisztelik, nem lesz többé gondjuk az érzelmeik kifejezésére. Vagyis oda vissza érzelem elismerés tiszteletben tartás.

A tanároknak, minden nap kellene beszélgetni az érzelmekről a diákjaival, sőt meg is kellene őket hallgatni. Lehet, hogy már te magad is, felnőtt létedre tapasztaltad, hogy, amikor nincs állásod, vagy a környezeted nem a legutóbbi, hiszen ez mindig kényszer változás alatt van, de ha tudod, kezelni az érzelmeidet, sokkal jobban fogad magad érezni, nem igaz?

Mint emberi lények, mindannyian élőlények vagyunk, fontos, hogy a gyerekeink tudjanak kapcsolódni a belső énjükhöz, ezt pedig nekünk felnőtteknek kell elősegíteni és támogatni.

Hozzá kell segítenünk gyermekeinket, ahhoz, hogy amikor éreznek, felismerjék mi az amit éreznek. Engedni kell és segíteni kell őket, hogy szabadan kifejezhessék, megnyilvánuljanak, abban, ami belül a lelkükben zajlik.

A gyermekeink saját belső érzelmeik által ismerhetik fel a belső értékeiket. Tudniuk kell, mi az, amit, az emberiségnek fel tudnak kínálni, de ez nem történhet másként, mint az érzelmeik kibontásában, megnyilvánulásában.

Tudniuk kell, hogyan fejlesszék az önismeretüket ahelyett, hogy folyton kifelé néznének, mintha a környezetük megoldást tudna nyújtani az összes problémájukra.

Pedig a tanulás lényege az önmagunkba tekintés. Bent van a kút forrása, onnét meríthetjük ki, amire szükségünk van. A tudás, a bölcsesség ott bent van. Érted?

Megtanulni, felismerni, az összes, rendelkezésre álló eszközt, hogy….alapvetően, hogy meghatározhassa mindenki a saját sorsát elvégre mindenki célokkal érkezik a földre és a sorsunknak nevezett sorsban kódolva vannak a céljaink is.

Én úgy vélem, hogy minden korszaknak, megvannak a saját zsenijei, akik azért érkeznek, hogy az emberiség fejlődését, növekedését, jól létét elősegítse. Ez csak úgy tud megvalósulni, ha engedjük kibontakozni az egyéniségek sokszínűségét ez az egész emberiség megmaradásának érdeke., ugye értitek?

Hagyni kell tehát, hogy végre, mindenki megtanulhassa, hogyan legyen, saját maga szabad választás által, és a szerint önmaga kovácsa

Példa:

• Mártan, Mártan. Nem akarjuk, hogy így hagyd el az iskolát.

• Nem akarom és sem „így” elhagyni az iskolát, de ettől függetlenül fel fogjuk olvasni azt a beszédet.

• Kedvesem, hamarosan kikerülsz innen, választanod kell egy karriert, döntéseket hozni, felelősnek lenni. Ugye tudod, többé nem folytathatod ezt a gyerekes hülyéskedést!?

• Oké, oké, oké, megértettem.

• De tanárnő, mikor is tanították meg nekem, hogyan kell fellelősen dönteni?

Az oktatás szabadság nélkül, egy beteljesületlen élethez vezet.

( Alexander S. Neill.)

Az élet tele van lehetőségekkel, és meg kell tanulnunk döntéseket hozni. Ezért lenne életbevágóan fontos, átszervezni, radikálisan megváltoztatni, átalakítani a jelenlegi oktatási rendszert, ezzel egy időben, az oktatási anyagokat is.

Ha ehhez szükséges leszakadni a nemzetekre kényszeríttet elit oktatási rendszerről, akkor tegyük meg, a lényeg, hogy a jelenünkre és ezáltal a jövőnkre, az emberiség jövőjére való tekintettel tegyük meg. Az emberiség megmaradásának érdekében tegyük meg.

Értik ezt a felelős életékesek?

Ember központú oktató anyagokra van szükség, amelyeknek hasznát vehetik az életben, sőt megkönnyíti gyermekeink számára felelősséggel választani és döntéseket hozni.

Egy olyan oktatási környezetet kell teremtenünk gyermekeik számára, amelyik tiszteli a csemetéink szükségleteit, mely mozgásteret biztosi számukra, amely sokféle anyagot tartalmaz, amely megengedi a felfedezést, az érintést, a saját sugallataik követését, anélkül hogy bárki megpróbálná őket erre tanítani, anélkül hogy kényszerítve kényszerítsék.

Tudom, hogy a jelenlegi politikusaink számára nem világos miről beszélek, hiszen elképzelni sem tudják, az oktatási rendszer más módszerekkel, mint az elit öncélú módszereivel.

A kormányaink, mindent a pénz szemivel néz, s mind egy vállalatnak tekinti az oktatást. Egy nyereséget termelő vállalatnak, amelyben két út van: A jutalmazás és a büntetés.

Szóval, ahol a diákok kiválaszthatják a tárgyakat, amelyiket nem szeretnének tanulni, vagyis nem áll közel a szívükhöz és a képességeikhez, azt nem mindig teljesítik sikerrel. Ahol, pedig kiválaszthatják, azokat a tantárgyakat, amit szeretnének megtanulni, és még a helyszín is elnyeri tetszésüket, mert lehetőség van, fejleszteni a képességeiket, saját önerejű tevékenységeiket, ott csodákra lépessek.

Egy iskolai rendszer, ahol a gyermek úgy érezheti magát, mintha táborban lenne, ahol nem köti őket a szabály és nem a jegyekért, a pontokért kell teljesíteniük, ahol nem kell beszámolniuk senkinek teljesítményükről, ahol nem kell versenyezniük a tovább jutásért, ahol ki tudnak bontakozni saját tempójuk szerint, ahol mindenki önmaga lehet.

Egy ilyen oktatási rendszerben, ha lehet ezt egy rendszernek nevezni, különböző kórú gyermekekkel, ahol elérhetővé válik számukra az érdeklődésüknek megfelelően a lehetőségek sokaságaival. Nem nagyszerű?

Csupán a helyzetet kellene megteremteni ehhez, és a lehetőségek hozzáadódnak, így mindenki azt tanulhatna, amit akar, amit szeretne, a saját időbeosztás szerint, ráadásul nem kell azt tanulnia, amit nem akar, hanem csupán azt, amiben jó, amihez képességet érez, aminek később, vagy felnőttkorban hasznát veheti, ami gazdagíthatja önmaga életét is a társadalmat, vagyis az államat,

Továbbá pedig a helyzetet megteremtve és a lehetőségetekkel élve, ez kellene, hogy legyen az egyetlen, olyan hosszú távú befektetés a nemzetünk számára, amit ingyenesen volna helyes és életbevágóan fontos, hogy a rendelkezésünkre bocsásson.

Ahogy a gyermekeink, kiválasztanák azt, amit csinálnának, az rádöbbenti őket, még mi mindent kellene csinálniuk, hiszen az élet tele van titkokkal, rejtélyekkel, kalandokkal, mint egy rejtvény, ami csak a felfedezésre, megfejtésre vár. Az élet érdekessé, izgalmassá, szerethetővé válhat számukra.

A maguk a projektek, ráveszi őket, hogy még több mindent kipróbáljanak és még több értéket kihozzanak magukból, ami nem csak nekik értéké válik, hanem a társadalmunknak is. Tehát a gyermekeink tanulva válnak kreatívak, teremtővé, értitek ezt?.

Egyedül a gyermekkor az, amelyikben nem nehéz megtalálni, mi az élet út, miközben szintén a gyermekkor, az, amikor biztos abban, hogy akár cipész, akár orvos,akar lenni, jó lesz abban a szakmában, ha azt a lehető legtöbb szertettel, szaktudással, elkötelezettséggel végzi majd. Érted?

Ha tanár vagy, akkor azért volna jó, ha értenéd, ha pedig anya, akkor pedig azért. A lényeg az, hogy emlékezz, arra amit már többször hangsúlyoztam, minden kor-szoknak meg vannak a saját zsenijei, és ezek a zsenik, mindig elő tudják mozdítani a fejlődést a világunkban, ha engedik és támogatják őket, ha bíznak bennük, és ha kellő szeretettel segítik.

A gyermeki önállóság.

Nem lehet szabadság elméletéről, tanulni, majd elhagyni az iskolát, és szabaddá válni, mivel a gyerekeknek, már ideje korán, az iskolában szabadnak kell lenniük, de ha ott nem tapasztalják meg mit jelent szabadnak lenni, a valós életben sem fogják tudni mit jelent.

Tehát, hogy ha szabad vagy és önállóan tudsz gondolkodni, és ezt az önállóságot érzed, hogy tisztelik, csak akkor érted meg, csak akkor fogad tudni valójában, hogy mit akarsz az életben elérni.

Tulajdonképen, azok a gyerekek, akik nem érik el az önállóságnak ezt a fokát, akik másoktól függővé válnak, sohasem fogják tudni, ők maguk mit akarnak, csak azt, mi az, amit mások tőlük elvárnak.

Először meg kell tanulják magad megoldani bizonyos helyzeteket. Ennek a folyamatnak során, kialakul a felelősségérzet. Én választok, én cselekszem, én szerzem és abból pedig egy körforgás lesz.

Most egy kicsit kitérnék az ügynevezet kapcsolati krízisekre, amelyekben vesztegel a mai társadalom.

Beszéljünk a párkapcsolatról.

Férj, feleség.

A mai politikai rendszer az ügynevezet „LIBERALIZMUSRA”, épült rendszerünk igen csak súlyos terheket helyez a családok vállára, sőt elviselhetetlen terheket és plusz kötelezettségvállalásokat.

Mindannyian de legalábbis valamennyien érezzük, hogy az elvárások és a követelések korszakában élünk, ugyan akkor a tehetetlenség, és az igazságtalanság,” talán” soha előtte nem tapasztalt idejét éljük.

Ebben a jelen időben, az emberek bármit tesznek kudarcra vannak ítélve, vagy legalábbis nagyon úgy tűnik, hogy a szerencse nem mindenkinek kedvez. Az élet nem szól másról, mint, a másikra való mutogatás amikor is olyan kihívások előtt állunk amire nem igazán ismerjük a megoldást.

Hogyan juttatunk idáig?

Nos, itt jön a képben, az oktatás. Az elit kormányok, ami messze múltra nyúlik vissza, egy olyan társadalmat nevelt, belőlünk, amelyik zombikká változtatta egyéniségünket. Szóval, a kötelező, egyesíttet oktatás, többé nem képes megbirkózni, a XXI-XXII-k század kihívásaival, nem mintha előtte alkalmas lett volna felkészíteni az emberiséget a mai élethelyzetre.

Térjünk vissza a gyermekekhez.

Szóval, ott tartatunk, hogy: Először meg kell tanulják maguk megoldani bizonyos helyzeteket. Ennek a folyamatnak során, kialakul a felelősségérzet. Én választok, én cselekszem, én szerzem, és abból pedig egy körforgás lesz.

„A döntéshozatal, akaraterő, a szabadság megszervezése”, és a felelősségérzet után megcélozható a valódi szabadság.

Lehet, hogy a legnagyobb kihívés számunkra saját hajlamunk, hogy megszervezzük a gyerek elfoglaltságát. Az egyetlen oktatási mód, amit ismerünk, az, hogy megmondjuk másoknak, mit csináljanak, mikor csinálják, hogyan csinálják, de viszont kevés lehetőség van bárkinek és saját döntéseit meghozni. Nemde?

Én sokszor megkérdeztem, a gyerekeimtől, hogy mihez van kedvük csinálni ha nagyok lesznek, de kiderül fogalmuk sincs. Szerintem ennek tudatában vannak a tanárok is, már mint annak, hogy ők és ugyan azt a választ kapják a diákjaiktól, ha netalán megkérdezik tőlük.

Hozzá vannak szokva az irányításhoz, „ezt fogjuk most csinálni”,„azt fogjuk csinálni” Mert összességben a tanár, ahhoz van szokva, hogy mindent ő irányítson. Egy igazi tanár javaslatokat tesz, nem pedig rábeszél. Itt most nem arról, beszélek, hogy a tanárnak van tekintélye a gyereknek pedig nincs, hanem arra próbálok rávilágítani, hogy a tanárnak az lenne a feladata, hogy elültesse a magot a diákjaiba, a gyerekekben, a hit magját, hogy csak ő lehet ura saját életének.

Példa:

– Ebből elég.

– Róbert, te hármast kaptál!

Úgy tartjuk, az osztályozás teljesen szubjektív és valótlan mondják a gyerekek és igazuk van.

Először is, nincs két egyforma tanár, aki pontosan ugyanúgy értékelne, ezt én is tudom. De az igazság, az, hogy a gyereknek kellene értékelnie, hogy hogyan érez az egyes feladatokkal kapcsolatban. Hogy elégedett-e, esetleg jobban is tudott volna-e teljesíteni.

A gyerek képes a saját tudatát irányítania, figyeli a saját előremenetelit. Tudja, hol tart éppen, melyik állomáson, melyik kézikönyvnél, a folyamot melyik részén. Tehát ne becsüljük alá őket. Ismeri a saját útját, mert tud. És ő maga, az, aki a saját útját számon tartja.

Ők döntenek, ők döntik el, mikor mennek át, ők döntik el mikor állnak készen. Ilyen esetben, az ilyen jelegű iskolában, nem kellene záróvizsgát bevezetni, helyette a gyerekeknek maguknak kellene leellenőrizniük, elvégezték-e az összes feladatukat, de nem meghatározni, nem időkeretekbe helyezni a folyamatot, mivel az időkorlát stresszt vált ki a gyerekben. Igen-igen most halam, amint szidalmaznak, és valakik azt mondják rám, ugyan már, hol él ez a nő, talán az álmok világában?

Számukra a válasszam, az, hogy csak, mert az előttünk lévő generáció, és a mi generációnk kénytelenek, volt ebben a ma ismert oktatási rendszerben de, semmit nem érő oktatásban részesülni, még nem jelenti azt, hogy nem létezik más emberközpontú rendszer, amelyek valóban az emberiség érdekeit szolgálhatja.

Létezik-e egyáltalán, emberközpontú oktatás? Talán igen, talán még csak késérlétjelegű kezdeményezések történtek, de egy biztos, az oktatás, ahogy ma ismerjük, nem folytatódhat tovább. Nem csak, azért mert a butítás legalacsonyabb szintjére kényszerült az emberiség, hanem azért és, mert ezzel az oktatási rendszerrel útjában állunk az új intelligencia, az új tudás, a bölcsességnek, ezáltal pedig, az emberiség nagyon közel jövőben, nem lesz képes kimászni az előtte álló, vagyis idább az emberiséggel szembe igen gyors léptekkel közelítő ismeretlen kihívások, ami egyben ismeretlen súlyos problémákat hoz magával.

A ma embere nincs felkészülve a rá leselkedő problémákra. Ahhoz és gyenge is gyáva, hogy felismerje az igazat a hamistól, nemhogy számítani lehessen rá abban, hogy jó cél, a közös cél mellé álljon. Hogyan is tehetni, hogy nem ismeri fel mire megy ki a játék?

Térjünk vissza az oktatásra.

Szóval, egyesek, olyan megosztott pedagógiai jelentésekről számolnak be, amelyek folyamot-központúak, s meg mások az önértékelésről és az oktatók, tanulok, és család közti folyamatos párbeszédről szolnak.

Ez a nézőpont teljesen megváltoztatja azt, ahogyan az értékelés folyamatát látjuk.

Ha elérkezik az idő, amikor jobban fog bennünket érdekelni, a tanulás és ezen belül a saját időzítésen és motiváción alapuló tanulás, alapvető fontosságú, hogy megkérdőjelezzük a vizsgák és az osztályzatok szükségességét.

Mert nem lehet, mindent számokkal mérni és igazolni, hogy mi a jó és mi a rossz, de szemünk előtt kellene lennie, hogy csak a gyermek az, ami számít és az ö érdekei nem szólhatnak másról minthogy, engedjük szabadan a tanulás menetét, korlátok és kötöttségek, időzítések nélkül.

Ha anya vagy, ha tanár van, akkor neked és szól ez a kérdés. Szemlélni szoktad, a gyermek érzelmi helyzetét, érettségét, szocializációját, függetlenségének fokát…? Ezt a kérdést, a gyermekek teszik fel, a világ minden részéről. Én tudom, hogy a tanáraink ma inkább több adminisztrációs munkával vannak megterhelve, mint amennyi idejük marad a gyermekek fejlődésével foglalkozni. De végre el kellene döntenünk, hogyan tovább, mert az biztos, hogy ahogy ma mennek a dolgok, nem segítik a fejlődést, sokkal inkább a pusztulást.

Remélem szerény csángó magyar szavaimmal, ki tudtam érthetően fejezni magam, és legalább lesz majd a jövőben olyan kormány, akit jobban érdekel az ember, mint a hatalom és a pénz. Harcolni fogak a MIÉP oldalán, hogy a gyermekeink azt kapják, amire szükségük van és nem azt, amire a hatalmi erőknek szükségük van.

Áldás békesség NEMZETÜNKRE.

2017. 05. 31 Angelica.