Az első halálközeli élményem.

Az élet tele van csodákkal. Az első halálközeli élményem. Ki vagyok én? Miért jöttem erre a világra? Mit kell még teljesítenem? Sokszor elgondolkodtam ezeken a kérdéseken, és amikor lepörgettem magam előtt az elmúlt életemet, rájöttem sok csodával találkoztam az életemben. Csodák, amik velem történtek, és csodák, amik rajtam keresztül másokkal történtek, de mindegyiknek része, átélője voltam, is vagyok. Nyomat hagytok bennem az események, a múlt, melyik olyan, mintha most történne, és felejthetetlen emlékként bevésődtek a tudatomba, az elmémbe és a szívem mélyében, amelyeken gyakran szoktam elmélkedni, ha elfáradok, ha kimerült vagyok, ha csalódott vagyok, ha erőtlen vagyok. Gyerek koromban többször volt halálközeli élményem, sokszor úgy érzem nem véletlen. Asztmás voltom születésemtől fogva egészen 6 éves koromig. Ez idő alatt is többször eszméletemet vesztettem. Emlékszem anyukám angyali arcára, amikor az ágyam mellett virrasztott éjszakákon át. Emlékszem könnyeire, amelyek patakokban csordogált aggódó arcán, az imára összekulcsolt kezeire, a térdepeléseire és a tekintetire amint az ég felé tekint. A rózsafüzér majszolása, az ima szavak, amint egyiket a másik követte, olykor be sem fejezte de már a másikat kezdte. Nem emlékszem viszont arra, hogy a szülői falumban Külső Rekecsinben, bárkinek olyan odaadó anyukája lett volna mint nekem. Egy alkalommal bekerültem a kórházba és lélegeztető gépel próbáltak életben tartani. Élettelen testem mellett imádkozott is sírdogált a jó anyám. A nővérek gúnyolták anyámat mondván, ha minden szülő olyan volna mint ö akkor egyetlen gyermek sem halna meg. Benne igazán működött a teremtő erő, az éltető, vissza tartó erő. Nem tudom, hogy csinálta de emlékeim szerint akár hányszor itt-hagyni készültem „elhagyni” a való-világot, ö mindig vissza könyörgött. Nem érdekelte, hogy én akarom-e a vissza térést, avagy nem de ö akkor is vissza rántott. Kellettem neki hiszen szeretet a maga módján, nem csak engem hanem a 4 testvéremet is, bár akkor még csak 3-man voltunk. Ha így ebben a pillanatban vissza nézem életem filmjét látom, hogy több csoda volt az életemben mint amennyit az emberi elme feldolgozni képes. Az egyik vasárnap, amelyik ugyan úgy kezdődött mint a többi, el csángáltam a szomszéd korabeli gyerekekkel játszani. Nem…nem játszótérre mentünk, hiszen olyan nem volt, ma sincsen, hanem a mezőre. A természetbe szomszéd telkire, ahol egy óriás diófa tornyosult az ég-felé. Szőlő bokrok, s más veteményes között játszattuk bújócskáztunk. Húgom Lucia és velünk volt, azt hiszem éppen rajta volt a sor, hogy számoljon. Egyébként hozzáteszem, elképesztően jó mászó voltam. Hegymászásban és a famászásban kiváló teljesítményt tudtam véghezvinni mindenféle versengés nélkül, csupán azért, mert szerettem csinálni, illetve talán azért mert vonzott a veszély!?. Ám aznap délelőtt 10 körül, kb 10 évesen még is megtörtént a zuhanás arról az óriás diófáról. „(Emlékezetes maradt számomra a 10-es szám)”. Még most is frissen él bennem, érzem azt az émelygést a gyomromban, a szédülést és a sötétséget tele apró csillagocskákkal röpködni a szemeim előtt. Érzem ahogy a rosszullét eluralkodik testemen s lassan elhagy az erőm. Mielőtt lezuhantam a diófának legmagasabb csúcsáról a fatetteiből, bekiabáltam a levegőbe „NAGYON ROSSZÚL VAGYOK”, és ekkor zuhanni kezdtem. Érzem bordáimon a zuhanó esést ágról ágra potyogtam mint az éretlen gyümölcs, majd a földet-értem és a tüdőm borzalmos szúrását éreztem a testemben. Érzem a mellkosomban a levegővétel nehézségeit, a fájdalmat, a szorítást, a torkomban szorult levegőt, és végül a homályos látást majd a sötétségbe zuhanást vagy inkább a testem elhagyását és az ismeretlenbe emelkedést, vagy inkább mégis valami láthatatlan erő, ami magával ránt a magasba, de ugyan akkor valami más visszaszippant a mélybe!? Nem tudom mennyi ideig tartott az eszméletvesztés, szerintem pillanatok csupán, hiszen amikor a szemeimet kinyitottam nevető arcokat láttam magam előtt, akik azt gondolták, hogy megjátszom magam, ahogy ott mozdulatlanul a diófa tövében hevertem. Senki nem segített, meg sem kérdezték mi történt. Valahogy feltápászkodtam és hozza indultam. Minden lépés fájdalmas volt és menet közben többször összeestem majd rövidebb időkre elájultam aztán ismét magamhoz tértem. A lassú bizonytalan lépteimnek köszönhetően is, nem adtam fel, hogy hozzáérjek, hiszen csak az járt a fejembe, hogy hozza kell érjek, és ha kell, akkor otthon haljak meg. Emlékszem nagy néném útól ért az úton, s látta, hogy nem vagyok jól, de ennek ellenére nem segédet mondván a misére siet késésben van. Jól emlékszem az érzésre, mennyire nagyon akartam hozza érni, tán ez a vágy volt az, ami végül hozza vitt. Amikor a kapun bevonszoltam magam az anyám a lépcsőn állt éppen beszélgetett az egyik szomszéd asszonnyal de amikor anyukám meglátott hirtelen azt sem tudta mitevő legyen. Annyit mondtam neki „ANYÁM nagyon rosszul vagyok” és ekkor már minden fizikai valósággal elvesztettem a kapcsolatot. Nem tudom mi történt azután, mert én messze jártom. Valahol távol a földtől távol az ismert életformától. Könnyűnek és szabadnak éreztem magam. Pár óra másvilágban igazán semmiségnek számít pedig a lélek oda vágyik. Egyszerre hallattam az anyám kétségbeesett kiáltó hangját a felém közeledő kellemes dallal összemosódva s már majdnem átölelt a ragyogófény amikor is, valami láthatatlan erő el kezdett sebesen lefelé húzni. Még maradni szerettem volna itt ebben a gyönyörű világban de valami nem engedte. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valami ütések érik a mellkosomat, és egy nagyon keserves sírás tölti be a sötét teret. Igen nagy volt a sötétség és ebben a koromfekete sötétségben pislákoló gyertya fények kezdtek feltűnni. Ki akartam nyitni a szemem de nehezemre eset. Pihenni akartam még de nem hagyták. Emberi hangok, egyre több emberi hang tűnt fel a sötétben ám de ugyanakkor csend és béke vet körül. Nem volt bennem félelem csak béke és nyugalom. Ahogy ebben a nyugalomban és békében belemerülve próbáltam kitalálni mi történik körülöttem, egy hang azt mondja Anita figyelj, hagyd abba a sírást, nézd mozgatja a szemhéját, próbál ébredni. Aztán egyszer csak valami erős szorítás felmarkolt és el kezdet rángatni, miközben zaklatottan ismételgette…NEM HAGYLOK ELALUDNI TÖBBET. Próbált a lábaimra állítani de nem volt erőm, mintha nem és a testemben volnék ám az anyukám kitartó ereje engem és lábra állított. Miután kezdett visszatérni a fizikai valóság a tapasztalható és érzékelhető világomban, megtudtam, hogy aznap anyukám egyszerre 3 gyermekit veszíthette volna el. Azt mondta az egybegyűlt falu népe, hogy én voltam az első és az utolsó, aki legtöbbet volt a túl világon. Szinte a temetésem előkészítéséről beszélgettek de a közös ima is erről árulkodott. Az idő ekkor már délután 5 óra körül lehetett, amikor az anyukám visszahozat a túlvilágról, nyilván a román idő szerint. Ez az eset, volt számomra egyik leghosszabb világon túli tapasztalás ám korábban is, és azután is voltok még hasonló esetek de ezekről egy másik fejezetben fogok beszélni. Áldás békesség Szeretettel Angelica.  

Csodák márpedig léteznek. Az angyalok köztünk élnek.

Egy igaz történet.

Egy amerikai anyuka rövid története is a találkozása az angyallal.

Megpróbálom fordításommal átadni az anyuka valódi történetét egy reményt vesztett frissen elvált anyukának akinek 2 gyermeke van.

Az anyuka életében úgy tűnt soha előtte nem történtek csodák de miközben a történetét meséli érezni lehet a hangjában, hogy nem egy hit nélküli személyiséggel van dolgunk.

A fiatal frissen elvált anyuka igen szegényes helyzetbe találta szemben magát ráadásul pont a szentünnepek napján költözött az új otthonába amelyek egy kis szobával rendelkezik.

Nem volt pénze talán épphogy jutott valamire annak ellenire, hogy nővérként dolgozat az egyik orvasi rendelőben a közelben.

De a szentünnepekre kifagyott a pénztartalékaiból ez pedig nagyon megnehezítette a helyzetét.

Az anyuka úgy emlékszik, hogy ez az ünnep volt az egyetlen olyan év amikor tényleg semmije sem volt is a gyermekeinek azt sem tudta, hogy mondja el.

Amerikában van egy úgynevezett hálaadóünnep még a karácsony előtt is a történet szerint ez az eset ezen a napon játszódat le ráadásul mindjárt a válásuk utánra rá pár napra.

Az amerikai szokások szerint a hálaadóünnepén a család minden tagja összejön és a bőséges étellel telített asztalt körülveszik, imádkoznak, hálát adnak Istennek az év bőségéért, ám ezen a napon őket senki nem hívta meg.

Az anyuka szómarúan ébredt reggel mert tudta, semmi több étel nincs a hűtőben mint 3 virsli.

A szívében vegyes érzések kovaragtok amelyek teljesen összezavarták s majdnem reményt vesztetté tették.

Úgy érezte egy olyan sötét alagút veszi körül amelyek végén nem látszik a fény ezért aztán nem látta az utat amelyek esetleg kivezetheti a fényre ebből a szerencsétlen helyzetből.

Teljesen kétségbe volt esve és az életkedve is elhagyta mert akkor még úgy tűnt padlónak legmélyebb pontjára zuhant ahonnét nincs felállás.

Az anyuka még is megpróbált vidám maradni is jó kedvű a gyermekei előtt mert nem akarta, hogy megtudják mekkora bajban

vannak ezért aztán úgy gondolta kiviszi őket a közeli parkba a játszó térre remélve, hogy ezzel szebbé is jobbá teheti gyermekei napját miközben a saját nyomasztó gondolatait és elnyomhatja. Bízott benne, hogy a gyermekei jól érzik magukat a parkban még a bőséges terített asztal nélkül is hiszen ez, az egyetlen olyan év amikor tényleg semmijük sem maradt.

Amikor a parkból hazafelé tartattok a gyermekei éhesek lettek és enni kértek.

De az anyuka tudta sem pénzük sem pedig ételük nincsen.

Annyira szomorú volt, is annyira egyedül érezte magát miközben hazafelé tartattok többször megkérdezte önmagától, vajon ki kerülnek e valaha ebből a helyzetből?.

De aztán történt valami.

Éppen a házuk lépcsőin lépkedtek amikor is valami elkepesztő dolog történt.

Egy idős nénike lépet ki az ajtón a földszinti lakásból is azt mondta neki: Óh drágám de jó, hogy megjöttetek.

Elkészítettem neked és a gyermekeidnek a hálaadó ebédet mondta.

Ekkor az anyuka meglepetten és döbbenten szóhoz sem jutott.

A lábai földhöz gyökereztek, s tekintetét az idős nő-n felejtette mozdulni sem tudott. Soha előtte nem látta öt.

Számára egy teljesen vad idegen idős mamika volt aki most az otthonába hívja hálaadó ebédre.

Az anyuka udvariasan visszautasította mondván nem szeretnének zavarni de az idős mamika tovább erősködött ezért aztán az anyuka elfogadta a meghívást.

Ebben a pillanatban az anyuka rádöbbent, hogy ez a csoda valójában válasz az imájára erre a különleges napra de amikor az idős mamika küszöbinek ajtaját átlépte egy ismerős érzés fogta el.

Olyan érzés mint amikor gyermekkorában mamája jelenlétében töltötte a hálaadó ünnepet szeretteivel.

Amikor pedig beléptek a szobába feltárult előtte a terített asztal bősége nem beszélve arról, hogy a mamika személyisége a kedvessége leírhatatlan ráadásként koronázta meg ezt a napot.

Az ismeretlen hölgy személyisége különleges energiákkal töltötte be a helységet és a szemeiből különös fény sugárzott…..nem is tudom pontosan mit éreztem de elkepesztő nyugalom és béke töltött el meséli az anyuka.

Tudjátok valami hasonló érzés lehetett mint amikor az ember egyes személyek jelenlétiben teljesen nyugalmat és békét érez mások jelenléte pedig taszít mert a személyiségük kisugárzása elszívja az energiádat.

Az egyik személyiség energiájára szükséged van is keresed, a másik típustól pedig menekülsz.

Nem találok jobb hasonlatot meséli az anyuka.

Tehát valami elkepesztő….csodálatosan, éreztük magunkat aznap.

Bőséges étel az asztalon és az ízek varázsa valami fantasztikus, is az a nyomás ami előtte rajtam volt szinte semmivé lett, mert a mamika önzetlen szeretete mindent elfelejtett velem egy szempillantás alatt.

Ez a nap az életemben az egyetlen,egy speciális nap az életemben, ami egyáltalán történhetett vele…meséli könnyekkel a szemében az anyuka.

Amikor végére értek az ebédnek és hozza indultok a mamika mindannyiunknak kedveskedett külön ajándékokkal.

Az anyuka visszafordult az ajtóból, hogy még egyszer megköszönje ezt a csandás napot de persze azt is amire az nap nagy szüksége volt vagy is “AZ ÉTELRE”- sok….sok étel amiből végül is bőségesen maradt és amit a mamika becsomagolt számukra.

Ez az étel egy egész hétre elegendő mennyiség volt

számukra.

Hirtelen eszibe jutott miként ébredt reggel.

Még teljesen reménytelennek és sötétnek ígérkezett az a nap is a bűntudót ami gyötörte azt éreztette vele, hogy nem elég jó ember ahhoz, hogy bármi jó dolog történjen vele.

Gyerekkorában amúgy is sokszor mondták neki a szülei, hogy ahhoz, hogy Isten jó dolgokat tegyen vele neki is jónak kell lennie.

Világ életében arra törekedet, hogy jóember legyen még is az ellenkező dolgok történtek a válás pedig még inkább megerősítette benne azt a tévhitet, hogy ö bizony nem érdemli meg a jót.

De ma valami még is történt.

Ahogy feküt az ágyban a gondolatai magával ragadták, a szemei előtt pedig megismétlődtek az, aznapi eseményeknek köszönhetően.

Alig bírta elhinni, hogy vannak még csodák elvégre ö jó anyának tekinti magát, s tán még nem is annyira rossz ember az ilyen csodák számára.

Ez az esemény óriási reményt és hittet adott neki az újra kezdéshez, az új élethez.

A gondolataiba, merülve mélyálomba találta magát, reggel pedig egy újabb meglepetés várt rá.

Az előző nap nem csak egy olyan véletlenek mondható nap volt, amire azt gondolhatta, hogy a jóemberi lényének köszönhetően történt a csoda ráadásul, egy ismeretlen szomszéd részéről aki csupán megértésből s kedvességből ajándékozta meg őket a hálaadó ebéddel, hanem, ennél sokkal többről van szó.

Erről az anyuka is megbizonyosodott következő nap reggelin amikor is össze szedte az edényeket, hogy vissza vigye az újonnan szerzett barátnőinek de amikor az ajtónál kopogott senki nem nyitotta ki neki.

Azután benézett az ablakon de bent sötét volt is üresnek látszat a lakás.

Semmi bútor nem volt bent.

Még ma is amikor erre gondollak libabőrös lesz a kezem.

Akkor azt gondoltam valószínű az éjjel amíg ők aludtok valami történhetett hiszen lehetetlen egyetlen éjszaka teljesen üresé tenni egy lakást anélkül, hogy ezt bárki észre ne venni.

Teljesen össze zavarodott a döbbenettől.

Elsőként a gondnokot kereste fel, hogy kiderítse mi lett a mamikával de a gondnak azt felelte, hogy az a lakás 10-12 hete üresen áll.

Azt hiszem ön nem érti miről beszélek mondja az anyuka.

Tegnap a mamikánál fagyasztattuk el a hálaadó ebédet erre ön most azt állítja 10-12 hete üresen áll a lakása?

Ekkor a gondnak úgy nézet az anyukára mint valami elmeháborodott nőszemélyre.

Meg is kérdezte tőlem jól vagyok e, meséli tovább az anyuka.

Válaszolni képtelen anyuka tudta ami tegnap történt az valóság volt még sem értette az egészet.

De aztán amikor hozza ment kis idő-múlva felismerte, hogy csoda történt. Kétségtelenül égi csoda.

Vele és a gyermekeivel történt dolgok valóságos csoda hiszen a mamika mindent tudott róla, még a kedvenc ételeimet is ismerte amit nem volt honét ismernie, ha csak nem valami angyali lény jelent meg a valóságos életben meséli az anyuka. Ebéd közben megkérdezte tőlem, hogy szeretem e a nővéri munkámat válaszoltam, hogy igen, de te honét tudsz erről kérdeztem?

De ö csak mosolygott mondván amit tudok azt csak úgy tudom.

Azóta sokszor megkérdezem magamtól, hogy lehetséges, hogy mind végéig nem vettem észre, hogy valójában egy mennyei lény társaságában vagyunk és egy szent ebédnek vagyunk a részesei?.

Az elmúlt 57 év az életemből…az volt az, az egyetlen nap, is persze ebben is csak, az a másfél óra, amiben azt érezhettem ennyi volt…az egész életemből tapasztalható és érezhető az…az őszinte önzetlen szeretet amivel körül vett, elárasztott az angyal.

Ez az esemény örökre radikálisan megváltoztatta az életemet.

Örökre más emberé lettem.

El tudjátok képzelni, hogy ezek az angyalok, ezek a földre szált angyalok milyen változást hozhatnának az emberiségre, hogyha az emberiség is engedni?

Képzeljétek el milyen csodálatos élete lehetne az emberiségnek itt a földön ha az angyalok köztünk lehetnének és velük együtt egységesen élnénk az Isteni életünket amire valójában elhívatott az emberiség?

Ez a történet lehetne az ennyim is hiszen magam és éltem át hasonlóakat s tán még többet is ennél az anyukánál.

Ezért érzem azt, hogy engem is mássá tett az élet.

Akik átélnek ilyen csodákat az életükbe mind azt mondják megváltozik az életük radikálison s vele együtt az emberi érzelem, a gondolkodás, az emberi szemlélet egészen átformálódik.

Az ilyen emberek többé már nem érzik helyesnek a háborúkat, az igazságtalanságot, a szegénységet az óriási ellentéteket amik a politika, a kőlombozó vallásokból adódnak.

Egyszerűen a szeretett szemével, Isteni meglátással is igazságsasággal viszonyulnánk egymáshoz.

Ebből az irányból tekintve a világra többé nem félnénk a jelenben élni a földi életünket hanem annál inkább tudatosan, s boldogan várnánk a holnapot hiszen minden meg van az életben már most is, amire szükségünk van,csak fel kell ismernünk.

Én ebben a szellemiségben kívánok mindenkinek áldásokkal teljes szép napot.

szerkesztett váltazott.

Szeretettel Angelica.