Az első halálközeli élményem.
Ki vagyok én?
Miért jöttem erre a világra?
Mit kell még teljesítenem?
Sokszor elgondolkodtam ezeken a kérdéseken, és amikor lepörgettem magam előtt az elmúlt életemet, rájöttem sok csodával találkoztam az életemben.
Csodák, amik velem történtek, és csodák, amik rajtam keresztül másokkal történtek, de mindegyiknek része, átélője voltam, is vagyok.
Nyomat hagytok bennem az események, a múlt, melyik olyan, mintha most történne, és felejthetetlen emlékként bevésődtek a tudatomba, az elmémbe és a szívem mélyében, amelyeken gyakran szoktam elmélkedni, ha elfáradok, ha kimerült vagyok, ha csalódott vagyok, ha erőtlen vagyok.
Gyerek koromban többször volt halálközeli élményem, sokszor úgy érzem nem véletlen. Asztmás voltom születésemtől fogva egészen 6 éves koromig. Ez idő alatt is többször eszméletemet vesztettem.
Emlékszem anyukám angyali arcára, amikor az ágyam mellett virrasztott éjszakákon át. Emlékszem könnyeire, amelyek patakokban csordogált aggódó arcán, az imára összekulcsolt kezeire, a térdepeléseire és a tekintetire amint az ég felé tekint.
A rózsafüzér majszolása, az ima szavak, amint egyiket a másik követte, olykor be sem fejezte de már a másikat kezdte.
Nem emlékszem viszont arra, hogy a szülői falumban Külső Rekecsinben, bárkinek olyan odaadó anyukája lett volna mint nekem. Egy alkalommal bekerültem a kórházba és lélegeztető gépel próbáltak életben tartani. Élettelen testem mellett imádkozott is sírdogált a jó anyám. A nővérek gúnyolták anyámat mondván, ha minden szülő olyan volna mint ö akkor egyetlen gyermek sem halna meg. Benne igazán működött a teremtő erő, az éltető, vissza tartó erő. Nem tudom, hogy csinálta de emlékeim szerint akár hányszor itt-hagyni készültem „elhagyni” a való-világot, ö mindig vissza könyörgött. Nem érdekelte, hogy én akarom-e a vissza térést, avagy nem de ö akkor is vissza rántott. Kellettem neki hiszen szeretet a maga módján, nem csak engem hanem a 4 testvéremet is, bár akkor még csak 3-man voltunk. Ha így ebben a pillanatban vissza nézem életem filmjét látom, hogy több csoda volt az életemben mint amennyit az emberi elme feldolgozni képes.
Az egyik vasárnap, amelyik ugyan úgy kezdődött mint a többi, el csángáltam a szomszéd korabeli gyerekekkel játszani. Nem…nem játszótérre mentünk, hiszen olyan nem volt, ma sincsen, hanem a mezőre.
A természetbe szomszéd telkire, ahol egy óriás diófa tornyosult az ég-felé. Szőlő bokrok, s más veteményes között játszattuk bújócskáztunk. Húgom Lucia és velünk volt, azt hiszem éppen rajta volt a sor, hogy számoljon.
Egyébként hozzáteszem, elképesztően jó mászó voltam. Hegymászásban és a famászásban kiváló teljesítményt tudtam véghezvinni mindenféle versengés nélkül, csupán azért, mert szerettem csinálni, illetve talán azért mert vonzott a veszély!?. Ám aznap délelőtt 10 körül, kb 10 évesen még is megtörtént a zuhanás arról az óriás diófáról. „(Emlékezetes maradt számomra a 10-es szám)”.
Még most is frissen él bennem, érzem azt az émelygést a gyomromban, a szédülést és a sötétséget tele apró csillagocskákkal röpködni a szemeim előtt. Érzem ahogy a rosszullét eluralkodik testemen s lassan elhagy az erőm.
Mielőtt lezuhantam a diófának legmagasabb csúcsáról a fatetteiből, bekiabáltam a levegőbe „NAGYON ROSSZÚL VAGYOK”, és ekkor zuhanni kezdtem.
Érzem bordáimon a zuhanó esést ágról ágra potyogtam mint az éretlen gyümölcs, majd a földet-értem és a tüdőm borzalmos szúrását éreztem a testemben.
Érzem a mellkosomban a levegővétel nehézségeit, a fájdalmat, a szorítást, a torkomban szorult levegőt, és végül a homályos látást majd a sötétségbe zuhanást vagy inkább a testem elhagyását és az ismeretlenbe emelkedést, vagy inkább mégis valami láthatatlan erő, ami magával ránt a magasba, de ugyan akkor valami más visszaszippant a mélybe!?
Nem tudom mennyi ideig tartott az eszméletvesztés, szerintem pillanatok csupán, hiszen amikor a szemeimet kinyitottam nevető arcokat láttam magam előtt, akik azt gondolták, hogy megjátszom magam, ahogy ott mozdulatlanul a diófa tövében hevertem. Senki nem segített, meg sem kérdezték mi történt.
Valahogy feltápászkodtam és hozza indultam. Minden lépés fájdalmas volt és menet közben többször összeestem majd rövidebb időkre elájultam aztán ismét magamhoz tértem. A lassú bizonytalan lépteimnek köszönhetően is, nem adtam fel, hogy hozzáérjek, hiszen csak az járt a fejembe, hogy hozza kell érjek, és ha kell, akkor otthon haljak meg.
Emlékszem nagy néném útól ért az úton, s látta, hogy nem vagyok jól, de ennek ellenére nem segédet mondván a misére siet késésben van.
Jól emlékszem az érzésre, mennyire nagyon akartam hozza érni, tán ez a vágy volt az, ami végül hozza vitt.
Amikor a kapun bevonszoltam magam az anyám a lépcsőn állt éppen beszélgetett az egyik szomszéd asszonnyal de amikor anyukám meglátott hirtelen azt sem tudta mitevő legyen. Annyit mondtam neki „ANYÁM nagyon rosszul vagyok” és ekkor már minden fizikai valósággal elvesztettem a kapcsolatot.
Nem tudom mi történt azután, mert én messze jártom. Valahol távol a földtől távol az ismert életformától. Könnyűnek és szabadnak éreztem magam. Pár óra másvilágban igazán semmiségnek számít pedig a lélek oda vágyik.
Egyszerre hallattam az anyám kétségbeesett kiáltó hangját a felém közeledő kellemes dallal összemosódva s már majdnem átölelt a ragyogófény amikor is, valami láthatatlan erő el kezdett sebesen lefelé húzni. Még maradni szerettem volna itt ebben a gyönyörű világban de valami nem engedte.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valami ütések érik a mellkosomat, és egy nagyon keserves sírás tölti be a sötét teret. Igen nagy volt a sötétség és ebben a koromfekete sötétségben pislákoló gyertya fények kezdtek feltűnni.
Ki akartam nyitni a szemem de nehezemre eset. Pihenni akartam még de nem hagyták.
Emberi hangok, egyre több emberi hang tűnt fel a sötétben ám de ugyanakkor csend és béke vet körül. Nem volt bennem félelem csak béke és nyugalom.
Ahogy ebben a nyugalomban és békében belemerülve próbáltam kitalálni mi történik körülöttem, egy hang azt mondja Anita figyelj, hagyd abba a sírást, nézd mozgatja a szemhéját, próbál ébredni. Aztán egyszer csak valami erős szorítás felmarkolt és el kezdet rángatni, miközben zaklatottan ismételgette…NEM HAGYLOK ELALUDNI TÖBBET. Próbált a lábaimra állítani de nem volt erőm, mintha nem és a testemben volnék ám az anyukám kitartó ereje engem és lábra állított. Miután kezdett visszatérni a fizikai valóság a tapasztalható és érzékelhető világomban, megtudtam, hogy aznap anyukám egyszerre 3 gyermekit veszíthette volna el. Azt mondta az egybegyűlt falu népe, hogy én voltam az első és az utolsó, aki legtöbbet volt a túl világon.
Szinte a temetésem előkészítéséről beszélgettek de a közös ima is erről árulkodott. Az idő ekkor már délután 5 óra körül lehetett, amikor az anyukám visszahozat a túlvilágról, nyilván a román idő szerint. Ez az eset, volt számomra egyik leghosszabb világon túli tapasztalás ám korábban is, és azután is voltok még hasonló esetek de ezekről egy másik fejezetben fogok beszélni.
Áldás békesség Szeretettel Angelica.
Az első halálközeli élményem.
Az élet tele van csodákkal.
Az első halálközeli élményem.
Ki vagyok én?
Miért jöttem erre a világra?
Mit kell még teljesítenem?
Sokszor elgondolkodtam ezeken a kérdéseken, és amikor lepörgettem magam előtt az elmúlt életemet, rájöttem sok csodával találkoztam az életemben.
Csodák, amik velem történtek, és csodák, amik rajtam keresztül másokkal történtek, de mindegyiknek része, átélője voltam, is vagyok.
Nyomat hagytok bennem az események, a múlt, melyik olyan, mintha most történne, és felejthetetlen emlékként bevésődtek a tudatomba, az elmémbe és a szívem mélyében, amelyeken gyakran szoktam elmélkedni, ha elfáradok, ha kimerült vagyok, ha csalódott vagyok, ha erőtlen vagyok.
Gyerek koromban többször volt halálközeli élményem, sokszor úgy érzem nem véletlen. Asztmás voltom születésemtől fogva egészen 6 éves koromig. Ez idő alatt is többször eszméletemet vesztettem.
Emlékszem anyukám angyali arcára, amikor az ágyam mellett virrasztott éjszakákon át. Emlékszem könnyeire, amelyek patakokban csordogált aggódó arcán, az imára összekulcsolt kezeire, a térdepeléseire és a tekintetire amint az ég felé tekint.
A rózsafüzér majszolása, az ima szavak, amint egyiket a másik követte, olykor be sem fejezte de már a másikat kezdte.
Nem emlékszem viszont arra, hogy a szülői falumban Külső Rekecsinben, bárkinek olyan odaadó anyukája lett volna mint nekem. Egy alkalommal bekerültem a kórházba és lélegeztető gépel próbáltak életben tartani. Élettelen testem mellett imádkozott is sírdogált a jó anyám. A nővérek gúnyolták anyámat mondván, ha minden szülő olyan volna mint ö akkor egyetlen gyermek sem halna meg. Benne igazán működött a teremtő erő, az éltető, vissza tartó erő. Nem tudom, hogy csinálta de emlékeim szerint akár hányszor itt-hagyni készültem „elhagyni” a való-világot, ö mindig vissza könyörgött. Nem érdekelte, hogy én akarom-e a vissza térést, avagy nem de ö akkor is vissza rántott. Kellettem neki hiszen szeretet a maga módján, nem csak engem hanem a 4 testvéremet is, bár akkor még csak 3-man voltunk. Ha így ebben a pillanatban vissza nézem életem filmjét látom, hogy több csoda volt az életemben mint amennyit az emberi elme feldolgozni képes.
Az egyik vasárnap, amelyik ugyan úgy kezdődött mint a többi, el csángáltam a szomszéd korabeli gyerekekkel játszani. Nem…nem játszótérre mentünk, hiszen olyan nem volt, ma sincsen, hanem a mezőre.
A természetbe szomszéd telkire, ahol egy óriás diófa tornyosult az ég-felé. Szőlő bokrok, s más veteményes között játszattuk bújócskáztunk. Húgom Lucia és velünk volt, azt hiszem éppen rajta volt a sor, hogy számoljon.
Egyébként hozzáteszem, elképesztően jó mászó voltam. Hegymászásban és a famászásban kiváló teljesítményt tudtam véghezvinni mindenféle versengés nélkül, csupán azért, mert szerettem csinálni, illetve talán azért mert vonzott a veszély!?. Ám aznap délelőtt 10 körül, kb 10 évesen még is megtörtént a zuhanás arról az óriás diófáról. „(Emlékezetes maradt számomra a 10-es szám)”.
Még most is frissen él bennem, érzem azt az émelygést a gyomromban, a szédülést és a sötétséget tele apró csillagocskákkal röpködni a szemeim előtt. Érzem ahogy a rosszullét eluralkodik testemen s lassan elhagy az erőm.
Mielőtt lezuhantam a diófának legmagasabb csúcsáról a fatetteiből, bekiabáltam a levegőbe „NAGYON ROSSZÚL VAGYOK”, és ekkor zuhanni kezdtem.
Érzem bordáimon a zuhanó esést ágról ágra potyogtam mint az éretlen gyümölcs, majd a földet-értem és a tüdőm borzalmos szúrását éreztem a testemben.
Érzem a mellkosomban a levegővétel nehézségeit, a fájdalmat, a szorítást, a torkomban szorult levegőt, és végül a homályos látást majd a sötétségbe zuhanást vagy inkább a testem elhagyását és az ismeretlenbe emelkedést, vagy inkább mégis valami láthatatlan erő, ami magával ránt a magasba, de ugyan akkor valami más visszaszippant a mélybe!?
Nem tudom mennyi ideig tartott az eszméletvesztés, szerintem pillanatok csupán, hiszen amikor a szemeimet kinyitottam nevető arcokat láttam magam előtt, akik azt gondolták, hogy megjátszom magam, ahogy ott mozdulatlanul a diófa tövében hevertem. Senki nem segített, meg sem kérdezték mi történt.
Valahogy feltápászkodtam és hozza indultam. Minden lépés fájdalmas volt és menet közben többször összeestem majd rövidebb időkre elájultam aztán ismét magamhoz tértem. A lassú bizonytalan lépteimnek köszönhetően is, nem adtam fel, hogy hozzáérjek, hiszen csak az járt a fejembe, hogy hozza kell érjek, és ha kell, akkor otthon haljak meg.
Emlékszem nagy néném útól ért az úton, s látta, hogy nem vagyok jól, de ennek ellenére nem segédet mondván a misére siet késésben van.
Jól emlékszem az érzésre, mennyire nagyon akartam hozza érni, tán ez a vágy volt az, ami végül hozza vitt.
Amikor a kapun bevonszoltam magam az anyám a lépcsőn állt éppen beszélgetett az egyik szomszéd asszonnyal de amikor anyukám meglátott hirtelen azt sem tudta mitevő legyen. Annyit mondtam neki „ANYÁM nagyon rosszul vagyok” és ekkor már minden fizikai valósággal elvesztettem a kapcsolatot.
Nem tudom mi történt azután, mert én messze jártom. Valahol távol a földtől távol az ismert életformától. Könnyűnek és szabadnak éreztem magam. Pár óra másvilágban igazán semmiségnek számít pedig a lélek oda vágyik.
Egyszerre hallattam az anyám kétségbeesett kiáltó hangját a felém közeledő kellemes dallal összemosódva s már majdnem átölelt a ragyogófény amikor is, valami láthatatlan erő el kezdett sebesen lefelé húzni. Még maradni szerettem volna itt ebben a gyönyörű világban de valami nem engedte.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valami ütések érik a mellkosomat, és egy nagyon keserves sírás tölti be a sötét teret. Igen nagy volt a sötétség és ebben a koromfekete sötétségben pislákoló gyertya fények kezdtek feltűnni.
Ki akartam nyitni a szemem de nehezemre eset. Pihenni akartam még de nem hagyták.
Emberi hangok, egyre több emberi hang tűnt fel a sötétben ám de ugyanakkor csend és béke vet körül. Nem volt bennem félelem csak béke és nyugalom.
Ahogy ebben a nyugalomban és békében belemerülve próbáltam kitalálni mi történik körülöttem, egy hang azt mondja Anita figyelj, hagyd abba a sírást, nézd mozgatja a szemhéját, próbál ébredni. Aztán egyszer csak valami erős szorítás felmarkolt és el kezdet rángatni, miközben zaklatottan ismételgette…NEM HAGYLOK ELALUDNI TÖBBET. Próbált a lábaimra állítani de nem volt erőm, mintha nem és a testemben volnék ám az anyukám kitartó ereje engem és lábra állított. Miután kezdett visszatérni a fizikai valóság a tapasztalható és érzékelhető világomban, megtudtam, hogy aznap anyukám egyszerre 3 gyermekit veszíthette volna el. Azt mondta az egybegyűlt falu népe, hogy én voltam az első és az utolsó, aki legtöbbet volt a túl világon.
Szinte a temetésem előkészítéséről beszélgettek de a közös ima is erről árulkodott. Az idő ekkor már délután 5 óra körül lehetett, amikor az anyukám visszahozat a túlvilágról, nyilván a román idő szerint. Ez az eset, volt számomra egyik leghosszabb világon túli tapasztalás ám korábban is, és azután is voltok még hasonló esetek de ezekről egy másik fejezetben fogok beszélni.
Áldás békesség Szeretettel Angelica.
Az első halálközeli élményem.
Ki vagyok én?
Miért jöttem erre a világra?
Mit kell még teljesítenem?
Sokszor elgondolkodtam ezeken a kérdéseken, és amikor lepörgettem magam előtt az elmúlt életemet, rájöttem sok csodával találkoztam az életemben.
Csodák, amik velem történtek, és csodák, amik rajtam keresztül másokkal történtek, de mindegyiknek része, átélője voltam, is vagyok.
Nyomat hagytok bennem az események, a múlt, melyik olyan, mintha most történne, és felejthetetlen emlékként bevésődtek a tudatomba, az elmémbe és a szívem mélyében, amelyeken gyakran szoktam elmélkedni, ha elfáradok, ha kimerült vagyok, ha csalódott vagyok, ha erőtlen vagyok.
Gyerek koromban többször volt halálközeli élményem, sokszor úgy érzem nem véletlen. Asztmás voltom születésemtől fogva egészen 6 éves koromig. Ez idő alatt is többször eszméletemet vesztettem.
Emlékszem anyukám angyali arcára, amikor az ágyam mellett virrasztott éjszakákon át. Emlékszem könnyeire, amelyek patakokban csordogált aggódó arcán, az imára összekulcsolt kezeire, a térdepeléseire és a tekintetire amint az ég felé tekint.
A rózsafüzér majszolása, az ima szavak, amint egyiket a másik követte, olykor be sem fejezte de már a másikat kezdte.
Nem emlékszem viszont arra, hogy a szülői falumban Külső Rekecsinben, bárkinek olyan odaadó anyukája lett volna mint nekem. Egy alkalommal bekerültem a kórházba és lélegeztető gépel próbáltak életben tartani. Élettelen testem mellett imádkozott is sírdogált a jó anyám. A nővérek gúnyolták anyámat mondván, ha minden szülő olyan volna mint ö akkor egyetlen gyermek sem halna meg. Benne igazán működött a teremtő erő, az éltető, vissza tartó erő. Nem tudom, hogy csinálta de emlékeim szerint akár hányszor itt-hagyni készültem „elhagyni” a való-világot, ö mindig vissza könyörgött. Nem érdekelte, hogy én akarom-e a vissza térést, avagy nem de ö akkor is vissza rántott. Kellettem neki hiszen szeretet a maga módján, nem csak engem hanem a 4 testvéremet is, bár akkor még csak 3-man voltunk. Ha így ebben a pillanatban vissza nézem életem filmjét látom, hogy több csoda volt az életemben mint amennyit az emberi elme feldolgozni képes.
Az egyik vasárnap, amelyik ugyan úgy kezdődött mint a többi, el csángáltam a szomszéd korabeli gyerekekkel játszani. Nem…nem játszótérre mentünk, hiszen olyan nem volt, ma sincsen, hanem a mezőre.
A természetbe szomszéd telkire, ahol egy óriás diófa tornyosult az ég-felé. Szőlő bokrok, s más veteményes között játszattuk bújócskáztunk. Húgom Lucia és velünk volt, azt hiszem éppen rajta volt a sor, hogy számoljon.
Egyébként hozzáteszem, elképesztően jó mászó voltam. Hegymászásban és a famászásban kiváló teljesítményt tudtam véghezvinni mindenféle versengés nélkül, csupán azért, mert szerettem csinálni, illetve talán azért mert vonzott a veszély!?. Ám aznap délelőtt 10 körül, kb 10 évesen még is megtörtént a zuhanás arról az óriás diófáról. „(Emlékezetes maradt számomra a 10-es szám)”.
Még most is frissen él bennem, érzem azt az émelygést a gyomromban, a szédülést és a sötétséget tele apró csillagocskákkal röpködni a szemeim előtt. Érzem ahogy a rosszullét eluralkodik testemen s lassan elhagy az erőm.
Mielőtt lezuhantam a diófának legmagasabb csúcsáról a fatetteiből, bekiabáltam a levegőbe „NAGYON ROSSZÚL VAGYOK”, és ekkor zuhanni kezdtem.
Érzem bordáimon a zuhanó esést ágról ágra potyogtam mint az éretlen gyümölcs, majd a földet-értem és a tüdőm borzalmos szúrását éreztem a testemben.
Érzem a mellkosomban a levegővétel nehézségeit, a fájdalmat, a szorítást, a torkomban szorult levegőt, és végül a homályos látást majd a sötétségbe zuhanást vagy inkább a testem elhagyását és az ismeretlenbe emelkedést, vagy inkább mégis valami láthatatlan erő, ami magával ránt a magasba, de ugyan akkor valami más visszaszippant a mélybe!?
Nem tudom mennyi ideig tartott az eszméletvesztés, szerintem pillanatok csupán, hiszen amikor a szemeimet kinyitottam nevető arcokat láttam magam előtt, akik azt gondolták, hogy megjátszom magam, ahogy ott mozdulatlanul a diófa tövében hevertem. Senki nem segített, meg sem kérdezték mi történt.
Valahogy feltápászkodtam és hozza indultam. Minden lépés fájdalmas volt és menet közben többször összeestem majd rövidebb időkre elájultam aztán ismét magamhoz tértem. A lassú bizonytalan lépteimnek köszönhetően is, nem adtam fel, hogy hozzáérjek, hiszen csak az járt a fejembe, hogy hozza kell érjek, és ha kell, akkor otthon haljak meg.
Emlékszem nagy néném útól ért az úton, s látta, hogy nem vagyok jól, de ennek ellenére nem segédet mondván a misére siet késésben van.
Jól emlékszem az érzésre, mennyire nagyon akartam hozza érni, tán ez a vágy volt az, ami végül hozza vitt.
Amikor a kapun bevonszoltam magam az anyám a lépcsőn állt éppen beszélgetett az egyik szomszéd asszonnyal de amikor anyukám meglátott hirtelen azt sem tudta mitevő legyen. Annyit mondtam neki „ANYÁM nagyon rosszul vagyok” és ekkor már minden fizikai valósággal elvesztettem a kapcsolatot.
Nem tudom mi történt azután, mert én messze jártom. Valahol távol a földtől távol az ismert életformától. Könnyűnek és szabadnak éreztem magam. Pár óra másvilágban igazán semmiségnek számít pedig a lélek oda vágyik.
Egyszerre hallattam az anyám kétségbeesett kiáltó hangját a felém közeledő kellemes dallal összemosódva s már majdnem átölelt a ragyogófény amikor is, valami láthatatlan erő el kezdett sebesen lefelé húzni. Még maradni szerettem volna itt ebben a gyönyörű világban de valami nem engedte.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valami ütések érik a mellkosomat, és egy nagyon keserves sírás tölti be a sötét teret. Igen nagy volt a sötétség és ebben a koromfekete sötétségben pislákoló gyertya fények kezdtek feltűnni.
Ki akartam nyitni a szemem de nehezemre eset. Pihenni akartam még de nem hagyták.
Emberi hangok, egyre több emberi hang tűnt fel a sötétben ám de ugyanakkor csend és béke vet körül. Nem volt bennem félelem csak béke és nyugalom.
Ahogy ebben a nyugalomban és békében belemerülve próbáltam kitalálni mi történik körülöttem, egy hang azt mondja Anita figyelj, hagyd abba a sírást, nézd mozgatja a szemhéját, próbál ébredni. Aztán egyszer csak valami erős szorítás felmarkolt és el kezdet rángatni, miközben zaklatottan ismételgette…NEM HAGYLOK ELALUDNI TÖBBET. Próbált a lábaimra állítani de nem volt erőm, mintha nem és a testemben volnék ám az anyukám kitartó ereje engem és lábra állított. Miután kezdett visszatérni a fizikai valóság a tapasztalható és érzékelhető világomban, megtudtam, hogy aznap anyukám egyszerre 3 gyermekit veszíthette volna el. Azt mondta az egybegyűlt falu népe, hogy én voltam az első és az utolsó, aki legtöbbet volt a túl világon.
Szinte a temetésem előkészítéséről beszélgettek de a közös ima is erről árulkodott. Az idő ekkor már délután 5 óra körül lehetett, amikor az anyukám visszahozat a túlvilágról, nyilván a román idő szerint. Ez az eset, volt számomra egyik leghosszabb világon túli tapasztalás ám korábban is, és azután is voltok még hasonló esetek de ezekről egy másik fejezetben fogok beszélni.
Áldás békesség Szeretettel Angelica.
